Tovatűnő Szárnyakon

Én egyetlen Nillám könyvírásba kezdett, melynek apró mozzanatairól és a főbb tudnivalókról blogot is nyitott. Személy szerint vagyok olyan helyzetben, hogy ismerjem a mélyebb részleteket is, és azt kell, hogy mondjam, újabb „igazi Nillás” történet van készülőben, és akik eddig olvastak tőle, megnyugtatásként, ebben sem fognak csalódni.
Szóval látogassatok el erre a blogra, és drukkoljatok, hogy sikerüljön a projekt :)

Katt a képre ;)

Tovatűnő szárnyakon

„Frances boldog, kiegyensúlyozott életet él, megvan mindene, amit csak szeretett volna; azt hitte, ez már nem romolhat el soha. Ez a remekül felépített, rózsaszín élet. De természetesen ember tervez, Isten végez...

Evan régen ugyanebben hitt, de az élete neki is félresiklott. Elvesztette azt a csillagot, mely a fényt hozta el neki, és amely most talán örökre kihúnyt.

Vajon felragyoghat még valaha a csillaguk? Láthatatlan szárnyakon berepülhet még a boldogság az életükbe? Vagy ők már nem élhetnek soha békességben?”

Új pályázat - Tizes próbája

Nos, emberek, új pályázatot indítottam :)

Lessétek meg, és ha úgy gondoljátok, jelentkezzetek Ti is :D

Minél többen vagyunk, annál jobb ^^

http://palyazat-melody.blogspot.com/

Figyelem!

Nos, kedves olvasóim, van egy jó hírem. Belátható időn belül lesz folytatás! Már egész jól haladok a fejezettel. Tudom, hogy nagy kihagyás volt, de személyes problémák miatt nem tudtam írni. De most végre :)

Nem, kedves olvasóim, ez még nem a fejezet lesz, de kérlek olvassátok el, és szánjatok rá egy kis időt!

Nos, drága barátnőm, Nilla (többetek már bizonyára hallott róla és a műveiről). Most az ő üzenetét továbbítanám nektek, mert ez nem csak neki, de nekem is sokat jelentene.

"Nagy dologba vágtam a fejszémet. Feltehetően, már hallottatok a másik történetemről, amelynek Twilight – Ahogy én látom volt a címe.

Nos, ez már a múlté...

Néhány hete megfogalmazódott bennem egy olyan gondolat, hogy később szeretnék kiadni egy könyvet. Rengeteget agyaltam rajta, hogy miről is szóljon...

De aztán Griffnixi adott egy ötletet, miszerint azt a történetet kellene átdolgoznom, és elküldeni egy kiadónak...

És én ezt el is kezdtem. Ez az ok, amiért írok most. Igen, szeretném kiadni a történetet, és ehhez el is kezdtem megtenni az első lépéseket.

Összevontam a fejezeteket, és teljesen átdolgoztam őket. Nem sok maradt meg az eredetiből...

Szeretném a ti segítségeteket kérni ahhoz, hogy elérhessem a céljaimat. Még most sem vagyok magamban annyira biztos, hogy sikerülni fog, és a kiadó elfogadja a művemet. Viszont, azt látnia kell, hogy van egy olyan réteg, akiknek tetszik, amit csinálok.

Nagyon hálás lennék érte, ha megnéznétek az átalakított történetet, beleolvasnátok... Tudom, hogy ez egy nagy kérés, ezért nem is fogok megharagudni senkire sem, ha azt mondja, hogy egyszerűen nem kíváncsi rá.

Köszönöm, hogyha szántok rám akár egy percet is! Nekem már sokat jelent. Ha csak odakattintotok, vagy esetleg el is olvastok egy-két mondatot... Én már örülni fogok!

A történet új címe: Vágyálmok zátonya

Hivatalos blogja: www.twilightnilla.blogspot.com"

I.K.A.I.T.

Sziasztok!

Nillody új bloggal jelentkezik! :D

Ám ez most nem fanfiction, nem regény, hanem egyszerűen egy olyan blog, ahol megpróbálunk blogspotos társainknak segíteni ^^

Alakítottunk egy kis csapatot [I.K.A.I.T. ~ Igényes Kritikákkal Az Igényes történetekért]

Ennek a blognak és közösségnek az a célja, hogy olyan kritikákat szórjon el a blogspotosok között, amelyek építő jellegűek, és nem csak abból állnak, hogy azt regélik, mennyire jó is a történet. Mert bizony, keményen megmondjuk, ha valamin javítani kell...

Ezért kérünk mindenkit, hogy ne vegyétek zokon, ha kaptok egy ilyen kritikát.

További információk itt:

http://ikait.blogspot.com

5. fejezet - Költözködés

Kinéztem a kocsi ablakán, és tekintetemmel követtem a szakadó esőben elsuhanó tájat. Már csak két nap volt hátra az augusztusból, és mi épp Londonba tartottunk. Két autóval mentünk; apa és anya mentek elől a családi autóval – no, meg a sok cuccommal –, mi pedig Krisszel követük őket az én kicsi kocsimmal. Bár az én autómmal robogtunk épp, mégis Kris vezetett, mert szerettem, amikor ketten utaztunk, és én csak bámészkodhattam ki az ablakon.

Nicky most nem jött velünk; szerintem örül, hogy végre egyedül lehet otthon két teljes napot.

Az elmúlt napokban szinte teljesen kiürültek a szekrényeim, és ezzel egy időben egyenesen arányosan nőtt a dobozok és bőröndök száma az ágyam körül. A szobám úgy nézett ki, mintha bombát robbantottak volna benne. Csak néhány régebbi ruhadarab, és cipő maradt a szekrényeimben, amit majd itthon használhatok, amikor hazajövök, meg egy-két csinosabb darab, hátha szükségem lesz rájuk, de amúgy majdnem mindenemet magammal viszem.

Félúton járhattunk, amikor tartottunk egy kis pihenőt, de azon kívül egyszer sem álltunk meg. Minél közelebb értünk a célhoz, én annál izgatottabb lettem; Kris a combomra tette a kezét, hogy ne ugráljak már annyira.

Először csak kisebb házikókat láttunk, majd a házak egyre sűrűsödtek, nagyobbak lettek, és akkor megláttam a LONDON táblát. Még tíz kilométer volt hátra, az durván negyed óra alatt megtehető. Alig bírtam megülni a fenekemen, izegtem-mozogtam; úgy viselkedtem, mint egy ötéves. Láttam, ahogy Kris – szája sarkában bujkáló mosollyal – elnézően rám néz, mint ahogy otthon az ikrekre szokott, amikor azok rossz fát tettek a tűzre. Belegondolva, tényleg úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek… De ez ebben a pillanatban kicsit sem érdekelt.

Húsz perc elteltével fékeztünk le az impozáns épület előtt, melynek látványa még mindig lenyűgözött.

- Nem semmi – füttyentett Kris elismerően, ahogy kiszállt a kocsiból, és mellém lépett.

- Egyetértek – sóhajtottam. Még mindig alig hittem el, hogy tényleg itt lehetek, pedig volt rá egy teljes nyaram, hogy feldolgozzam. Ekkor lépett mellénk apa és anya is. Anya korábban még nem látta a sulit, hiszen ő nem volt velünk a beiratkozáskor, és most teljesen oda meg vissza volt tőle.

- Hű, Beth… Ez tényleg nagyon szép – lelkendezett.

- Ugye? Na, gyertek, szerintem vigyük fel a cuccaimat, amíg még nincsenek itt olyan sokan.

- Menjünk – szólt apa, majd kézen fogva anyut elindult a bejárat felé.

Beálltunk a titkárság előtti sorba, majd úgy húsz – várakozással töltött – perc múltán sulis térképekkel és a koleszszobám kulcsával felszerelkezve elindulhattunk a C kollégiumépület felé.

Összesen négy kollégiumi épület közül lehetett választani beiratkozáskor; a C amolyan középkategóriás, de jól felszerelt kolesz volt, és árban is egész elfogadható. A szobám a másodikon volt az ötemeletes téglaépületben. Örültem neki, hogy nem kellett olyan magasra másznunk, főleg amikor felcipeltük a négy bőröndömet, a hegedűmet, a laptopomat és a lemezjátszómat. Kicsit sok cuccom lenne? Meglehet. Még jó, hogy négyen voltunk, így két forduló alatt végeztünk is. Ha egyedül jöttem volna, azt hiszem az első utam egy csapat erős fiú felderítésére vezetett volna, arcomon ragyogó mosollyal.

Pozitívum, hogy a könyveimet már múltkor felhoztuk apával.

A szobámat egy másik lánnyal fogom megosztani, de azt még nem tudom, hogy kivel, mert még nem érkezett meg, és a múltkor sem találkoztam vele. Csak annyit tudok róla, hogy a neve Deborah Noland, és ezt az információt is csak onnan tudom, mert a neve kint volt az ajtón az enyém mellett.

Jó volt elsőnek érkezni, mert így legalább még szabadon pakolászhattam, ahova akarok. A múltkor nem nagyon volt időm felmérni a szobát, épp csak, hogy bedobáltuk a két – könyvekkel teli – dobozt, és már mentünk is tovább, intézni a papírügyeket. Most viszont volt elég időm, hogy rendesen körülnézhessek.

Ahogy beléptünk, a szemközti falat egy hatalmas ablak foglalta el, szép halványsárga függönnyel, ami éppen passzolt a szoba színéhez is. Az ablak alatt két íróasztal foglalt helyet – egymással szembe fordítva –, melyeket jobbról és balról egy-egy ágy fogott közre. Az ágyak fölött két könyvespolc volt, végükben két-két hatalmas szekrény állt – egyelőre teljesen üresen – várva, hogy roskadásig telepakolják őket.

Baloldalt volt egy másik helyiségbe nyíló ajtó, ami mögött egy nagyon szép fürdőszoba bújt meg. A C épület egész emberbarát környezettel rendelkezett, itt két szobára – tehát négy-hat főre – jutott egy fürdő helyiség.

Találomra a jobb oldali térfelet választottam, majd ledobtam az egyik bőröndöt az ágy mellé. Közben már a többiek is bevonultak utánam, és a szoba ideiglenesen katasztrófa sújtotta övezetté avanzsált, amíg a bőröndjeim tartalma szépen lassan át nem vándorolt az eddig üresen tátongó szekrényeimbe.

Délután kettőre már minden cuccom az új helyére került, utána négyen elmentünk egy kicsit sétálni, hogy együtt felfedezzük a környéket.

Bár tizenkilenc éves voltam, még nem sokszor jártam a fővárosban, ezen a részén meg főleg nem. Igazán tetszett a környék; bár zsúfolt volt, egyben mégis valahogy nyugodt. Nem volt olyan nagy hangzavar, mint a belvárosban.

Pár utcányira a sulitól, egy kis sétányon rábukkantunk egy hangulatos kis kávézóra. Anya nagyon odavan az ilyen helyekért, ezért nem mehettünk el mellette anélkül, hogy ne ittunk volna egy jó feketét – esetemben inkább egy cappuccinot –, és ne kóstoltuk volna meg a ház sütemény-specialitását.

Igazából tetszetős hely volt, belül vidám színekkel, és hangulatos zenével. Jó volt belépni, már a kinézete is valahogy feldobta az embert.

Később Krisszel elkísértük anyáékat a Hotel Bergerbe, mert itt éjszakáznak Londonban, hogy még holnap is találkozhassunk, Kris viszont visszajött velem a koleszba, és úgy terveztük, hogy az éjszakát is ott fogja tölteni. Reméltük, hogy a szobatársamnak sem lesz semmi gondja ezzel a tervünkkel.

Visszatérve a szobámhoz azt láttuk, hogy vagy hat jó erőben lévő, cuki srác mászkál ki-be, hatalmas dobozokat és bőröndöket cipelve kezükben. Magamban jót nevettem ezen, és konstatáltam, hogy új lakótársam és köztem máris véltem felfedezni valami hasonlóságot. A gondolkodásmódunkban legalábbis.

Belestünk a szobába, ahol egy pici, vékony, de annál szebb lány utasításokat adott a fiúknak, hogy mit hova tegyenek. A szemei jókedvűen csillogtak, ahogy ott ült az üres íróasztala tetején, előre-hátra lóbálta a lábát, és kacéran dirigált a srácoknak. Hosszú haja lágy hullámokban omlott a vállára, íriszei világoskékben pompáztak.

Mintha megérezte volna, hogy figyeljük – vagy csak túl jó a perifériás látása –, ránk emelte tekintetét, majd széles mosolyt villantva felénk, leugrott az asztal tetejéről, és szinte a nyakamba vetette magát.

Kissé meglepődtem ettől a hirtelen közvetlenségtől, ezért nem is nagyon figyeltem arra, amit hadarva igyekezett velem közölni.

- Ööh… ne haragudj. Megismételnéd? – nyögtem kissé zavartan. Ekkor meghallottam, hogy Kris a hátam mögött próbálja elfojtani feltörő nevetését. Szúrós szemekkel néztem rá, mire elvigyorodott, és megrántotta a vállát. Visszafordultam leendő szobatársam felé, aki az előbbinél sokkal visszafogottabban mosolygott rám, majd újra beszélni kezdett – ezúttal már emberi tempóban.

- Szia! Ne haragudj az előbbi kirohanásom miatt, de már úgy vártam, hogy megérkezz. A nevem Deborah, de hívj csak Debbie-nek – mondta, majd félszegen felém nyújtotta kezét.

- Ugyan, semmi gond, csak elsőre kicsit meglepődtem. Én Elizabeth vagyok, röviden Beth – mosolyogtam rá melegen, hogy újra feloldjam hirtelen jött zavarát, amit végtére is én okoztam az imént. – Ő pedig a barátom, Kris – mutattam be kedvesem is.

- Helló! Jól van, látom, Beth legalább jó társaságot kapott.

Debbie elpirult Kris dicsérő szavaira, és halkan kinyögött egy sziát.

- Látom, találtál magadnak néhány vállalkozó szellemű fiút, cipekedni – kuncogtam. – Remek szervezés – kacsintottam rá.

- Ja, a bátyáim nem értek rá elhozni, gondoltam keresek magamnak egy kis segítséget. De ne ácsorogjunk már itt az ajtóban, hiszen te is ugyanúgy itt laksz – mondta, és már viharzott is befelé, de közben még kiosztott pár útmutatást és utasítást segítőinek.

Krisszel leültünk az ágyamra, Debbie pedig odahúzott egy széket, és törökülésben elhelyezkedett rajta.

- Szóval... Mi a ti hangszeretek?

- Én nem vagyok zenész – tiltakozott Kris. – Én focizok.

- Akkor mit keresel itt? – csodálkozott Deb.

- Csak elkísértem az én kincsemet – ölelt át, és adott egy puszit a fejem tetejére, mire én teljesen elpirultam.

- Értem. És akkor te? – fordult mohón felém.

- Hegedülök... – mondtam, de még szinte be sem fejeztem, már fel is visított

- Víí – teljesen felvillanyozódott. – Én zongorázok és fuvolázok. Hú, majd lehetek a kíséreted, és adhatunk elő közösen darabokat. És...

Habár szerintem ez még korai, nekem is tetszett az ötlet, és lelkesedése rám is kezdett átragadni. Csillogó szemmel magyarázott tovább, mi Krisszel csak mosolyogva hallgattuk, és néha bólogattunk.

Nagyon szimpatikus lány volt; örültem, hogy egy ilyen vidám csajjal lettem összerakva, és nem egy öngyilkosjelölt emóssal, vagy valami alternatív lánnyal. Félreértés ne essék, nincs semmi bajom az ilyen emberekkel, de együtt azért nem szívesen laknék velük, főleg nem négy évig.

Nagyjából tíz perc múlva az izmos fiúk bejelentették, hogy végeztek a cipekedéssel, majd – bezsebelve az előre beígért puszijukat – el is tűntek.

Eleinte furcsa volt úgy megismerkedni egy lánnyal, hogy Kris közben ott ült mellettem, hallgatta minden szavunk, és néha közbe is szólt, de amikor láttam, hogy Debbie-t nem zavarja, engem sem érdekelt tovább. Majd ezen felbátorodva végre mertem közölni, hogy terveink szerint Kris hol is töltené az éjszakát.

- Khm... – Megköszörültem a torkom, majd kissé elpirulva Deb felé fordultam. – Izé... Tudom, hogy ez lesz az első esténk itt, és még nem is ismerjük egymást, de... Nagy gond lenne, ha Kris ma itt aludna?

- Hát... – Egy pillanatra meglepettség suhant át az arcán, de amilyen hamar jött, úgy el is tűnt. Rám vigyorgott, majd huncutul csillogó szemekkel folytatta. – Felőlem... Csak ne rosszalkodjatok itt nekem! – mondta, majd csilingelő nevetésben tört ki, melyhez – miután felocsúdtunk – mi is jókedvűen csatlakoztunk.

- Oh, ne aggódj, nem szeretjük a közönséget – mondta Kris, majd óvatosan – hogy csak én lássam – rám kacsintott. – Habár még sosem csináltam egyszerre két lánnyal. Mit szólsz? – fordult olyan komoly arccal Deb felé, hogy még én is majdnem elhittem. Hát még ő! Szegénykének akkorára nyíltak a szemei, és tátotta száját, hogy nem bírtam tovább, és kirobbant belőlem a hangos nevetés, ami után már Kris sem bírta tovább fenntartani a komolyság álarcát. – Ne haragudj, de ezt nem lehetett kihagyni – mondta, majd bocsánatkérően, de mégis vigyorogva pislogott a még mindig döbbent lakótársam felé.

- Ti olyan hülyék vagytok – csóválta meg a fejét, majd beleegyezően bólintott Kris felé, az estét illetően. – Nem bánom, maradhatsz.

- Köszi Deb! – hálálkodtam neki.

Még egy darabig beszélgettünk, de így is éjfél körül tértünk nyugovóra. Óriásikat ásítoztunk, hiszen mindannyian elfáradtunk a költözködéstől, és hamar sikerült is elaludnunk.

Másnap Krisszel korán keltünk, Debbie akkor még az igazak álmát aludta. Halkan összekészültünk, írtam Debnek egy rövid cetlit, hogy mikor jövök vissza. Na, nem mintha bármiféle beszámolási kötelezettséggel tartoztam volna neki, csak azt szerettem volna, mire visszaérek kedves szobatársam készüljön össze, és – ahogy már tegnap előre megbeszéltük – menjünk el együtt sétálni, és ismerkedjünk meg egymással kettesben is, vizslató férfiszemek nélkül.

Anyáékkal elmentünk ebédelni, majd rövid, könnyes búcsú után el is indultak haza. Hiányozni fognak, de megígértem nekik – és főleg Krisnek –, hogy minden péntek estére, de legkésőbb szombat délelőttre otthon leszek.

Visszamentem a koleszba, ahol Debbie már tűkön ülve, teljes harci díszben várt rám. Kimentünk az iskola parkjába, sétálgattunk, és be nem állt a szánk. Felfedeztük a környéket, és próbáltuk megismerni egymást, és felkészülni a közös életre.

Debbie hasonló kaliberű lány volt, mint én, gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Megtudtam, hogy ő is tizenkilenc éves, akárcsak én, és csak két hónappal idősebb nálam – ő január elsején született, míg én március negyedikén.

Londontól nem messze lakik – Swindonban –, hét éves kora óta zongorázik, és tíz éves kora óta fuvolázik. Van két bátyja és egy nővére, akivel nagyon jó kapcsolatot ápolnak, és akivel együtt szoktak vásárolgatni. Ja igen, mint kiderült, ez az egyik kedvenc elfoglaltsága, a zenélésen kívül.

Sötétedésig beszélgettünk, majd visszavonultunk a szobánkba, és korán lefeküdtünk aludni, hiszen már másnap kezdődik a suli, és nem akartunk már az első nap zombiként mutatkozni.

A gyomrom remegett, nagyon izgultam a másnap miatt, mégis gyorsan el tudtam aludni, annak ellenére, hogy a folyosóról még mindig beszűrődtek a virrasztók hangjai, akik úgy döntöttek, hogy nem hagyják elúszni a nyár utolsó éjszakáját.

4. fejezet - Hogy repül az idő...

Természetesen imáim nem találtak meghallgattatásra, és irtózatos macskajajjal ébredtem. Minden bajom volt, hirtelen azt sem tudtam, melyik a rosszabb; a lüktető fejfájásom, a szédülés, vagy az enyhe hányinger, amit éhség is tetézett.

Óvatosan felültem az ágyban, vettem pár mély lélegzetet, hogy gyomrom tartalmát biztosan bent tudjam tartani, majd imbolyogva kitámolyogtam a fürdőszobába. Amikor megláttam magam a tükörben, elkezdtem nagyon örülni, hogy este elutasítottam Kris invitálását, miszerint töltsem vele az éjszakát. Szerintem, ha így meglátott volna, azonnal kiábrándul belőlem.

Úgy néztem ki, mint egy zombi: arcom a szokásosnál is sápadtabb volt, ellenben a sötét karikákkal a szemem alatt, melyek ijesztő kontrasztot alkottak egymással. Szám teljesen kicserepesedett a sok alkoholtól, szemeim fénytelenül pásztázták félelmetesen csúf tükörképem. Hajam szénaboglya-állapotával már nem is nagyon foglalkoztam, inkább gyorsan kinyitottam a fürdőszoba szekrény tükrös ajtaját, majd pár perc kotorászás után ráleltem az olyan nagyon áhított aszpirinre. Gyorsan bekaptam egyet, majd megittam rá vagy két pohár jéghideg vizet; egy részről azért, hogy lenyugtassam még mindig háborgó gyomrom és kiszáradt ajkaim, másrészről pedig, mert nagyon szomjas voltam.

Pár percig még ücsörögtem a kád szélén a forgó világgal küzdve, majd mikor már úgy éreztem, megmaradok, visszamentem a szobámba, hogy szalonképesebbé varázsoljam magam.
Felvettem egy kényelmes, halványsárga plüss melegítőalsót, hozzá a kedvenc pólóm, amiről Garfield integetett vidáman a nagyvilágba.
Nagy nehezen megfésülködtem, eltűntettem a karikáimat egy kis alapozóval – mielőtt még drága családom szívrohamot kap, nem éppen angyali arcocskámtól –, majd lementem a konyhába.

A ház szokatlanul csendes volt, pedig már három óra is elmúlt. Nicole szobájából nem üvöltött a zene, anya nem sürgölődött a földszinten.
Körülnéztem a konyhában, amikor megpillantottam egy élénk rózsaszín cetlit a hűtőre mágnesezve.

„Apáddal és Nicole-lal elmentünk bevásárolni, négy körül jövünk. Ebéd a hűtőben.
Puszi: Anya”

Na, akkor még van egy szabad órám. Elhatároztam, hogy gyorsan megkajálok és játszok egy kicsit. Most legalább egyiküket sem fogom zavarni, és Nickyvel sem kell zene-csatát vívnunk.
Bekukkantottam a frigóba, és nagy örömömre egy hatalmas adag lasagne nézett velem farkasszemet. Imádom, ez az egyik kedvenc kajám.
Türelmetlenül dobtam be a mikróba, majd sietve ugyan, de minden falatot kiélvezve el is pusztítottam az egész tányérral.

Felbaktattam a szobámba, előkotortam a kottáimat, majd kivettem a hegedűmet a tokjából. Óvatosan végigsimítottam a testén, majd gyengéden elkezdtem rajta játszani. Először az írott hangjegyeket keltettem életre, később rögtönöztem, szívből játszottam, ami épp eszembe jutott; romantikus, lassúbb dallamokat és gyorsabb, vad ritmusokat egyaránt.
Élveztem az egyedüllétet, csak én és a hangszerem voltunk. Örömmel konstatáltam, hogy annyira elvesztem a zenélésben, hogy közben már a fejfájásom is teljesen elmúlt.

Anyáék fél ötkor értek haza. Szüleim teljesen be voltak zsongva, hogy nagyobbik lányuk nagyjából tizenöt óra múlva megy érettségizni.
Úristen! Az érettségi! Teljesen kiment a fejemből. Annyira belemerültem a zenébe, hogy nem is foglalkoztam a másnappal.
Fel akartam rohanni a szobámba, hogy még egyszer, utoljára átnézzem a tételeket, de aztán lenyugtattam magam. Bőve eleget tanultam, ez a pár óra már nem oszt, nem szoroz semmit. Sőt, az lesz a legjobb, ha inkább pihengetek, és nem is gondolok a rám váró feladatra.

Miután így megbeszéltem magammal a dolgokat, kimentem a kertbe sétálni egy kicsit. Ránéztem a cseresznyefáinkra, amiken már rózsaszínben pompáztak a kis bogyók; alattuk a virágágyásokban rózsák és liliomok virítottak. Belegondoltam, hogy már csak pár hónap, és elköltözök innen egy forgalmas nagyvárosba, ahol nem, hogy cseresznyét, de még zöldet se igen fogok látni.
De lesz ott annyi más! Időm sem lesz hiányolni a kerteket, a kertünket, annyi újdonság, érdekesség vár ott rám.

Leültem az egyik, faágra erősített hintánkra, és gyermeki lelkesedéssel hajtottam magam egyre magasabbra és magasabbra, akárcsak kiskoromban.
Jézusom! Már most nosztalgiázok… Mi lesz velem a költözés előtti napokban? – kérdeztem magamtól gondolatban, de aztán vállat vontam, és nem foglalkoztam sokáig a belső, gúnyos hangocskával. Most jól éreztem magam, és kész.

Úgy fél óra múlva kezdett lehűlni a levegő, én pedig visszaballagtam a házba. Felmentem a szobámba, hogy még vacsora előtt kikészítsem másnapra a kosztümömet, keressek egy ép harisnyát és elővegyem a kedvenc magas sarkúmat, aminek a sarkán egy hatalmas masni díszelgett.
A hatalmas gondosságot igénylő műveletet követően elvonultam a fürdőmbe egy gyors zuhany és hajmosás erejéig, majd pizsibe bújva lemásztam az emeletről egy utolsó vacsorára. Még mindig ezen a gondolatomon vigyorogtam, amikor beléptem a konyhába, ahol anyu épp kirakta nekünk a tányérokat.
- Oh, de jó kedved van. Nem izgulsz a holnap miatt? – nézett rám apa az asztal mellől.
- Hát, most már, vagy inkább még nem. Az majd holnap jön. Most még azt érzem, hogy eleget készültem és lesz, ami lesz
- Én minden esetre örülök az érettséginek – vigyorgott rám húgom apa mellől. – Nekem addig is szünet van.
- Na, várj csak! Két év múlva te is mehetsz vizsgázni – néztem rá ördögien, majd leültem közéjük.
- Jól van, inkább egyetek – tette le elénk anyu a vacsit és innentől kezdve már csak az evőeszközök csörgését lehetett hallani, ahogy a tányéroknak ütődtek.

Aznap este gyorsan elaludtam, és nem is álmodtam semmit – legalábbis nem emlékszek rá –, de reggel iszonyúan fáradtnak éreztem magam. Fél hétkor csörgött a telefonom, de úgy éreztem, mintha nem is kilenckor, hanem csak pár órával korábban feküdtem volna le.
No, igen, ez az én formám. Amikor muszáj lenne, hogy friss és fitt legyek, tuti, hogy úgy ébredek, mint egy szétázott mosogatórongy.

Gyorsan beviharzottam a fürdőszobámba, negyed óra alatt lezuhanyoztam, fogat mostam, majd nagy gondossággal megfésülködtem, és feltettem egy leheletnyi sminket. Visszasiettem a szobámba, szépen felvettem az előző este kikészített öltözékem és negyed nyolckor lementem a konyhába, hogy még egy kávét magamba döntsek, mert nem akartam állva elaludni. Amikor beléptem a konyhába, meglepő látvány tárult szemem elé: édesanyám épp palacsintákat halmozott egy tányérra, miközben dudorászott. Furcsálltam, hiszen ilyenkor már rég indulni szokott a munkába.
- Szia, anya! Hát te? – kérdeztem kíváncsian.
- Jó reggelt, kicsim – válaszolt vidáman és kitett nekem az asztalra néhány palacsintát. – Ma szabadnapos vagyok. Nem mondtam volna? – gondolkodott el.
- Én nem emlékszek rá. – Jóízűen megreggeliztem, megittam egy hatalmas adag feketét, majd felkaptam a kistáskám, elbúcsúztam anyától, és autóba pattanva elszáguldottam az iskola felé. Út közben megálltam Kyráék előtt, mert még előző nap megbeszéltük, hogy beugrok érte.
- Istenem, istenem! Meg fogok bukni – sopánkodott beszállás közben, köszönés helyett.
- Neked is szia – vigyorogtam rá. – Ugyan már, miért buknál meg? Annyit tanultunk, hogy már komolyan rosszul vagyok tőle. Ha ezek után bármelyikünk megbukna, az meg is érdemli.
- Hmm, igazad lehet, de én ettől függetlenül még nagyon félek. De te viszont mi a fenétől vagy ilyen nyugodt, mi? – ripakodott rám, de láttam, hogy a szemei mosolyogtak. Úgy tűnik, ő viccelődéssel próbálta levezetni a feszültséget.
- Nem tudom, engem is meglep, de amennyire magamat ismerem, tuti akkor talál meg a lámpaláz, amikor majd behívnak minket a terembe.
Nemsokára megérkeztünk a sulihoz, ahol már ott toporgott a fél évfolyam. Volt, aki halál nyugodtan beszélgetett a barátaival, mintha nem is érettségizni jött volna, hanem csak simán suliba, volt, aki szinte remegett a félelemtől, és azon volt, hogy még gyorsan átolvasson néhány kimaradt tételt, és volt, aki már feladta, és minden mindegy alapon ácsorgott, támasztva a falat, várva az ítélőszékre.

Nyolckor mindannyiunkat beintettek a legnagyobb előadóba, ahol már vártak ránk az egyszemélyes padok, rajtuk egy-egy tollal és a feladatlapokkal. Az érettségi elnök mondott „néhány” szót arról, hogy miért is vagyunk itt és hogy az elkövetkező öt nap mennyire rányomhatja a bélyegét az egész hátralévő életünkre.
Jézusom, ennyire azért talán nem… – gondoltam magamban.
Névsorban leültettek minket, a gyomrom öklömnyire zsugorodott és pontban fél kilenckor végre elkezdődött.


Amikor péntek délben letettem a tollat, irtózatos súly zuhant le a vállamról, és úgy éreztem egy hete akkor vettem először igazán levegőt, akkora volt a hajtás és a nyomás. Végre megvolt az összes írásbeli és szóbeli is. Az eredményeket az este hatkor kezdődő banketten tudtuk meg és a bizonyítványokat is akkor kaptuk meg.
Szép ruhába bújva átvettük az okleveleket, majd egy fergeteges bulival véget vetettünk a középiskolának.
Mindenből átmentem, csak egy négyesem lett, úgyhogy igazán büszke voltam magamra. Megérte olyan sokat tanulni.
Kyra is négyeseket és ötösöket zsebelt be, és Krisnek is egész jó lett. Egy focistához képest meg még túl jó is.

Ahogy túl voltunk a nehezén, nagyon felgyorsultak az események, szinte észre sem vettem, és már a nyár vége felé jártunk.
Az osztályunk szétszéledt. Egyesek – mint én is –, egyetemre készültek, mások elmentek dolgozni, vagy beálltak a családjaik vállalkozásába.


A spanyol utazásunk Kyrával igazán pazarra sikeredett. Két hétig voltunk külhonban, egy hetet Barcelonában, egy hetet pedig Madridban töltöttünk.
Fantasztikus volt, elsőre beleszerettem az országba is, és az ottani emberekbe, no, meg az időjárásba is, bár elsőre nehéz volt megszokni a forróságot, és furcsák voltak az esőmentes napok. Kyrával kihasználtunk minden strand nyújtotta lehetőséget, és olyannyira csoki barnán tértünk haza, hogy itthon meg sem akartak minket ismerni az ismerőseink.

Krisszel nagyon hiányoztunk egymásnak a két hét alatt, de minden este beszéltünk msn-en, napközben meg annyira el voltunk foglalva, hogy fel sem tűnt, és hipergyorsan elröpültek a napok.
Ő továbbra is szorgalmasan járt edzésekre, hogy még jobban fel tudjon készülni az egyetemre, és egy hétre elugrottak a haverjaival sátorozni.

Kyra mindegyik városban összeszedett egy-egy alkalmi pasit, akivel időnként eltűntek fürdőzni, vagy esténként bulizni. Néha én is mentem velük, de volt, hogy inkább a városban sétálgattam, fényképeztem, vagy épp ajándékokat néztem az itthoniaknak.

A hazautazás előtti este annyira jól sikerült, hogy másnap alig értük el a repülőnket, de hál’ istennek még idejében kiértünk a reptérre, Kyra egyik fiújának köszönhetően, aki kifuvarozott minket.


Itthon aztán már tényleg száguldozott velünk az idő. Hét közben eljártam dolgozni; mint évek óta minden nyáron, most is gyermekfelvigyázóként kerestem egy kis zsebpénzt. Most a költözés előtt különösen jól jött.
Hétvégente pedig kirándulni vagy strandra jártunk Krisszel, vagy bulizni mentünk a barátainkkal, vagy csak simán kipihentük magunkat.


Aztán eljött augusztus utolsó előtti hete.
Elmentünk apával beiratkozni az új suliba, elintéztünk minden papírmunkát. A nagyobb dolgaimat már most felvittük Londonba, elkezdtük berendezni az új „otthonomat”, amit majd egy másik – egyelőre még ismeretlen, de remélem, hogy rendes – lánnyal fogok megosztani. Elintéztünk mindent, így most már biztos, hogy két hét múlva hivatalosan és végérvényesen is a London Academy of Music hallgatója leszek…

3. fejezet - Egy hónap

Még egy kicsit lustálkodtunk az ágyban, összebújva, egymás szívverését hallgatva. Az jutott eszemben, hogy olyanok vagyunk, mint egy húszéves házaspár. Jót derültem ezen a gondolatomon.

Kicsit később lementünk reggelizni, és a konyhában összefutottunk Kris testvéreivel, akiket már hazahoztak a nagyszülők.
- Szia Beth! – köszöntek az ikrek. Camille és Charles két tündéri, szőke kis ötéves volt. Egyszerűen imádtam őket; néha Krisszel mi vigyáztunk rájuk, amikor a szülei elutaztak.
- Szervusztok, rosszcsontok – mosolyogtam rájuk. – Mit alkottok?
- Festünk – újságolta Charlie, könyékig festékesen.
- Én lefestem a házat, Charlie pedig a családot – közölte Camie és húzott még egy ecsetvonást a lapjára, kéményként.
- Oh, nagyon ügyesek vagytok, igaz Kris?
- Úgy bizony, a két kis Picasso – kacsintott rájuk, majd összeborzolta szőke tincseiket, amiken a gyerekek hangosan kacagtak.

Reggeli után Krisszel kimentünk a kertbe kicsit sétálni, majd délre hazavitt, mert nálunk a vasárnapi családi ebéd szent és sérthetetlen.

Terveim szerint ez a vasárnap délután volt az utolsó, amit lustálkodással tölthettem, és ezt ki is használtam. Mivel sütött a nap, ebéd után kimentem a kertbe egy könyvvel és az iPodommal, majd leheveredve egy plédre majdnem sötétedésig olvastam.
Vacsora után lefürödtem, belebújtam a pizsamámba, majd ölembe kaptam a laptopom. Kyra fent volt msn-en, és amint bejelentkeztem, már rám is írt.

Kyra ^^ üzenete:
Most pedig szépen mindent el fogsz mesélni!

ViolinGirl in Love üzenete:
Neked is szia! :D
Mire vagy kíváncsi? :$

Kyra ^^ üzenete:
Ne húzz fel xD

ViolinGirl in Love üzenete:
Hát… izé… szóval… hát tudod :D

Kyra ^^ üzenete:
Váá, annyira tudtam :) Már épp itt volt az ideje…
Amúgy imádom, amikor ennyire értelmesen fogalmazol :D

ViolinGirl in Love üzenete:
Jól van na… Nem akartuk elsietni. És én örülök, hogy vártunk. No, meg annak is, hogy végre megtettük *vigyorog*

Kyra ^^ üzenete:
Akkor ezek szerint elég jó éjszakátok volt…

ViolinGirl in Love üzenete:
De még milyen jó ^^

Kyra ^^ üzenete:
Holnap majd élménybeszámolsz! Igaz?
Most viszont mennem kell, mert még hajat kell mosnom.
Légy jó, szép álmokat! :)

ViolinGirl in Love üzenete:
Oké, oké… :)
Jó éjt! Puszi <3

Miután Kyra lelépett, még gyorsan megnéztem az e-mailjeimet, majd én is kikapcsoltam a gépet. Arra gondoltam, hogy holnaptól tényleg el kell kezdenem tanulni, mert már nincs sok hátra az évvégéig.
Gyorsan félresöpörtem ezt a zavaró gondolatot, és elmémbe bekúsztak az előző éjszaka képei. Ajkaimon bujkáló mosollyal aludtam el, és nem egy mozzanatot sikerült újraélnem.

Másnap angolon Kyra részletesebben is kifaggatott a szombat estémről.
Tudtam, hogy ő már pár éve egy vad bulin átesett a „szűzkeresztségen”, de azóta nem nagyon gyakorolta a lepedőakrobatikát. Amikor rákérdeztem, azt mondta azért, mert nem akarja, hogy egy fiú csak azért legyen vele, mert gerincre vághatja. Ha látja a srácon, hogy az tényleg oda meg vissza van érte, akkor majd lehet szó szexről is. De eddig nem nagyon talált ilyen fiút.

A nap további része egész jól telt, Krisszel végig vigyorogtunk egymásra. Tényleg örülök, hogy végre magasabb szintre emeltük a kapcsolatunkat. Így talán még jobban összetartozunk.

Utolsó órában részt kellett vennünk valami hihetetlenül érdekfeszítő és dinamikus előadáson. A nő csak beszélt és beszélt végeláthatatlanul. Körbenéztem, s azt láttam, hogy az osztály fele olvas, rajzolgat, rejtvényt fejt, vagy zenét hallgat, a másik fele pedig szépen lassan álomba szenderedik a padokra borulva, vagy egymásnak dőlve.
Kris vállára hajtottam a fejem, majd behunytam a szemem, mire ő átkarolta a derekam. Azt sem hallottam, hogy az előadó mit mondott, mert már a cím végigolvasása után feladtam, hogy odafigyeljek.
”A csalánozók egyedfejlődése Krisztus előtt 5000-től napjainkig.” – Ez állt az első dián, amit további negyvenöt követett.
Halványan hallottam a Kris iPodjából kiszűrődő dallamokat és egyre lassult a légzésem, amikor páran a biosz csoportból elkezdtek tapsolni, jelezve, hogy elértük a ”Köszönöm a figyelmet!” oldalt is. Hirtelen mindenki felélénkült, és mi is csatlakoztunk a tapsolókhoz néhány tenyércsapás erejéig.
Ahh, végre vége. Még öt perc, és simán elaludtam volna. Hogy volt képes az igazgató egy ilyen előadást összehozni? Szerintem tuti tömeggyilkosságra készült.

Otthon elővettem a hegedűmet, és legalább egy órát gyakoroltam, a kedvenc darabjaimat játszva, majd nagy nehezen rávettem magam a tanulásra. Előkerestem az évek alatt teleírt füzeteimet tartalmazó dobozokat, és elkezdtem kiválogatni az érettségi tantárgyakkal kapcsolatos jegyzeteimet.
Mikor végeztem vele, elsápadtam a mennyiség látványától, de elszántságom győzött. Négy hét, négy év tudása. Ha hetente egy évet átnézünk, akkor simán átmegyünk, és bőven előrébb fogunk járni, mint sokan az osztályból. Remélem sikerülni fog. Nem is! Tudom, hogy sikerülni fog.


A következő napok és hetek gyorsan teltek, az iskolában az összes tanár – ha lehet – még szorosabbra fogta a gyeplőt, és mind naponta elmondta, hogy már nincs sok időnk az érettségiig.
A szobámban tételek és füzetek, szanaszét szórt könyvek és lexikonok hevertek hatalmas összevisszaságban. Minden nap sokat tanultam, tartottuk magunkat az előírt ütemtervünkhöz; hol Krisszel, hol Kyrával magoltunk és felváltva kérdeztük ki egymást.

A hetek múlásával mindannyian egyre ingerlékenyebbek és fáradtabbak lettünk, mind többet és többet veszekedtünk, ezért mindenki keresett magának valami melléktevékenységet, amiben kellően levezetheti a felgyülemlett feszültséget, ahelyett, hogy egymáson töltsük ki mérgünket.

Kyra minden este eljárt futni, én megpróbáltam a zenébe menekülni, Kris pedig a focival vezette le fölös energiáit. No, meg velem, ugyanis mostantól minden szombat estét együtt töltöttünk, és annyit mondhatok, hogy ezen a pár éjszakán nem amőbáztunk. Ilyenkor kizártuk a külvilágot, elfeledkeztünk a hajtásról, az érettségiről, a felvételikről, egyszerűen mindenről, és csak egymásra figyeltünk. És ez tényleg jó volt. Minden szempontból.

Lassan, de biztosan közeledett az a bizonyos nap, amit mindannyian vártunk ugyan, de mégis szívesen elkerültünk volna.


Szombat délelőtt volt, heten ücsörögtünk a szobámban: Kyra, Kris, Amber, Ivette, Will, Dustin, – utóbbi négy szintén osztálytársunk volt –, és én. Az utóbbi napokban ők is csatlakoztak hozzánk a felkészülés idejére. Még negyvennyolc óránk volt a kezdésig. Már csak muszájból lapozgattuk a könyveket, még utolsó kimaradt információmorzsák után kutatva, de tudtuk, hogy már nem sok minden maradhat meg az agyunkban. Néha elhangzott egy-egy kérdés valamelyikünk szájából a tananyaggal kapcsolatban, de délre feladtuk. Lesz, ami lesz alapon becsuktuk a könyveket és elhatároztuk, hogy tollat már csak a vizsgakor fogunk a kezünkbe. Csendesen beszélgettünk, jobbára csak heverésztünk, amikor Ivette megszólalt.

- Mit szólnátok hozzá, ha elmennénk szórakozni? Csaphatnánk egy utolsó „még nem vagyok érett” bulit – vetette fel az ötletet. Mindannyian döbbenten pillantottunk a szőkeség felé, hiszen ő volt kis csapatunkból a legcsendesebb és visszahúzódóbb, tőle vártuk volna legkevésbé az ilyetén megnyilvánulásokat. Ő csak vállat vont, félszeg mosolyt villantott felénk, de továbbra is kérdőn nézett ránk. A kérdés a levegőben a lógott. Felocsúdva gyorsan felvakartuk állunk a padlóról, majd szinte egyszerre kezdtünk el helyeselni és egymás szavába vágva próbáltuk eldönteni, hogy hova is menjünk.

- Mit szóltok a Benning-Tone-hoz? – kérdezte Amber.
- Csak oda ne! – hurrogta le gyorsan Dustin. - Menjünk a Fancybe.
- Beteg vagy ember? És még te nevezed magad férfinak? – hördült fel Kris, kételkedve Dusty épelméjűségében. – Az egy tré hely, ráadásul rózsaszín. Én oda be nem teszem a lábam. Akkor már inkább az előző…
- Menjünk a Night Shiftbe – ajánlottam halkan. – Szerintem az egész jó hely.
Kyra felsikkantott, és egyből mellém állt, mert ő is szerette az ottani hangulatot, meg persze a helyes pincérfiúkat, akiknek a mandulájával rendszerint közelebbi ismeretséget kötött egy-egy tánc erejéig.
A többiek is sorban bólintottak rá az ötletre és ezzel el is döntetett az éjszakánk sorsa. Este nyolcig kaptunk időt a fiúktól, hogy elkészüljünk és kellően kicsinosítsuk magunkat.

A lányok gyorsan hazamentek, kerestek egy csomó potenciális bulizós ruhát, és visszajöttek hozzám, hogy együtt készülődjünk. Apa nyitott nekik ajtót, és amikor meglátta őket a rengeteg gönccel, cipőkkel, hajvasalókkal, kissé megriadt a női elnyomástól, de aztán megnyugtattam, hogy elmegyünk itthonról, és nem alszanak nálam a csajok. Ekkor kicsit ellazult, és jó szórakozást kívánt nekünk, de továbbra is szkeptikusan nézegette a halomba hordott női dolgokat a szobám közepén.

Közel négy óránkba telt, hogy mindegyikünket felkészítsük az estére, közben elfogyasztottunk egy kis sütit is, amit anyu csinált nekünk.

Ivette egy nagyon édes sárga felsőt vett fel, farmer térdnadrággal és sárga topánkával. Kyrán egy nagyon menő és nagyon rövid fekete naci volt, laza fehér blúzzal, ami szabadon hagyta a hasát, és fekete csizmát húzott hozzá. Amber teljesen barnába öltözött: barna szoknya, felső és ugyanilyen színű csizma, valamint egy sapka kiegészítőnek. Én pedig felvettem egy sárga szoknyát piros mintákkal és sárga cipellőt húztam hozzá.

Fél nyolc volt, és már csak a fiúkra vártunk. Nemsokára meg is érkeztek, és együtt belevetettük magunkat az éjszakába.


A Night Shift előtt még elnéztünk egy közeli kis pubba, hogy megalapozzuk az estét. Egy órácskát elücsörögtünk, iszogattunk, nevetgéltünk. A hangulatunk egyre jobb lett és mindannyian felszabadultan indultunk tovább, hogy még az érettségi előtt utoljára jól érezzük magunkat. Egy este erejéig el akartuk felejteni, hogy másfél nap múlva vizsgázunk. A mai éjszaka csak a miénk.

A hely tömve volt emberekkel, nem egy ismerős arc jött velünk szembe, nagyon sokan az évfolyamunkból. Úgy tűnik nem csak mi éreztük úgy, hogy ki kell eresztenünk a gőzt. Fergeteges volt a buli, a DJ a legjobb számokat tette fel, s fények elvakítottak minket, a hangzavar eltompította a hallásunkat, a következő italok teljesen elbódítottak minket.

Az egész estét áttomboltuk, hol Krisszel, hol a lányokkal táncoltam önfeledten. Annyira régen voltunk szórakozni, és most éreztem igazán, hogy már tényleg hiányzott. Annyira jó volt kimozdulni otthonról.

De sajnos az egyszer az este is véget ért. Reggel Kris hazakísért, hatkor értem haza. Már eléggé fáradt voltam, de önfeledten vigyorogtam. Gyorsan lezuhanyoztam, felhúztam a telefonomat délután kettőre, és végignyúltam az ágyon. Végigpörgettem magamban, ahogy Kyra kissé spicces állapotban az asztal tetején táncolt, ahogy Ivette teljesen kivetkőzve magából egy ismeretlen sráccal csókolózott önfeledten a táncparketten, ahogy Kris úgy megtáncoltatott, hogy alig bírtam vele lépést tartani. Mi tagadás tényleg megérte ez az este. Vállveregetés Ivette-nek a ragyogó ötletért.

Már csak egyet remélhetek; hogy ez az irdatlan fejfájás elmúlik, mire felébredek…



Egy kis extra.. Megterveztem  a csajok ruháját is a bulira :)

2. fejezet - Meglepetések

- A London Academy of Music igazgató helyettese vagyok – mondta Mr. Hornby. – Bizonyára már kézhez kapta a felvételijével kapcsolatos levelünket.
- Igen, valóban. Tegnapelőtt már olvastam – húztam el a szám. – Ha jól értelmeztem, elutasították a jelentkezésemet.
- Nos, khm… Valóban ezt írtuk. Azonban tegnap változott egy kicsit a helyzet. Az egyik diák visszautasította a felvételt, mert a szülei mégsem engedik zenei pályára. Így tehát megnéztem, hogy ki volt az, aki épp lecsúszott a felvételről, és ez Ön volt, Miss O’Connor. Tehát a kérdésem, hogy elfogadja-e a felvételt.
Először megszólalni sem bírtam. Csak álltam ott, földbegyökerezett lábakkal és nem tudtam kinyögni. Mondd már ki, hogy IGEN! Mondd már, gyerünk!
- Igen, természetesen elfogadom – nyögtem ki nagy nehezen, majd kiengedtem az eddig visszatartott levegőt. – Köszönöm, uram a lehetőséget, és hogy értesített!
- Jól van! Akkor még ma postára adom a levelét. Abban benne lesz minden, amit tudnia kell. A beiratkozás majd csak augusztus végén lesz. Addig is, viszonthallásra!
- Köszönöm szépen. Viszonthallásra – válaszoltam, majd visszatettem a telefont a helyére.

Még mindig döbbenten ácsorogtam, egyszerűen nem tudtam felfogni az imént lezajlott beszélgetést. Édesanyám hangja rángatott ki gondolataimból.
- Na, mi történt? Mit mondtak?
Mit is? Úristen…

- Felvettek – suttogtam, majd amint kimondtam, rádöbbentem, hogy nem csak álmodtam, és valóban megtörtént. Visítva vetettem magam anyu nyakába. – Felvettek! Sikerült!
Vidámságom átragadt anyára is és olyanok voltunk, mint a gyerekek, ugráltunk és sikongattunk a nappali közepén. A hangzavarra apa és Nicole is lejöttek, mert nem tudták elképzelni, mi bajunk lehet.
- Lányok, jól vagytok? – kérdezte apa kissé riadtan. Nem szoktunk így viselkedni, főleg anyával nem.
- Beth-t felvették – Csak ennyit mondott.
- Igen! Most hívtak az akadémiáról, hogy egy hely megüresedett, és ha elfogadom, akkor mehetek – mondtam még mindig fülig érő szájjal. Erre apa és Nicky is megöleltek és gratuláltak.
- Na lányok! Akkor öltözzetek. Elmegyünk, és ezt megünnepeljük. Beth, ha akarod hívd fel Krist és Kyrát is. Fél óra múlva legyenek itt, ha jönni akarnak – azzal anyával felment az emeletre készülődni.

Gyorsan írtam egy sms-t, majd Krisnek és Kyrának is elküldtem.

Szia! Van egy jó hírem! :) Fél óra múlva legyél itt, és megtudod. Ja, és vegyél fel valami csinosat! :)

Utána felmentem a szobámba, hogy én is összekészüljek. Megfésülködtem, kivasaltam a hajam, fogat mostam, majd elmerültem a szekrényem tartalmában. Nagy nehezen kiválasztottam egy fehér nadrágot, hozzá egy sötétkék, combközépig érő tunikát és egy színben passzoló kék topánkát. Épp felöltöztem, mikor hallottam, hogy csengetnek.
- Majd én nyitom – kiáltottam be anyáéknak, majd leviharzottam a földszintre, hogy beengedjem Kyrát, aki egyből letámadott, hogy mi az a nagy hír, és mégis miért kellett kiöltöznie. Már épp válaszoltam volna, mikor Kris is megérkezett. Láttam rajta is, hogy nagyon kíváncsi. Legalább elég lesz csak egyszer elmondanom – gondoltam magamban, majd hozzá is kezdtem.
- Szóval, az a helyzet, hogy ma kaptam egy telefont.
- Kitől? – vágott közbe Kyra.
- Elmondanám, ha nem szakítanál félbe – nevettem barátnőmre. – Szóval, a zeneakadémiáról hívtak, hogy valaki visszamondta és helyette felvesznek engem!
Kyra visítva vetette magát a nyakamba, amit Kris elnéző mosollyal nézett végig. Amikor barátnőm kitombolta magát, az emberem is gratulált, majd adott egy hosszú csókot.
- Na és miért is kellett kiöltöznünk? – érdeklődött Kris. Ekkor tüzetesebben is végigmértem; fekete zakó volt rajta fekete farmerral, és fehér pólóval. Nagyon vadítóan nézett ki.
- Elmegyünk ünnepelni. Apa mondta, hogy hívhatlak titeket is – mosolyogtam rájuk.
Ekkor leértek a többiek is. Két kocsival mentünk, mert hatan nem fértünk volna egy egyben. Apáék mentek elől, és mutatták az utat, mivel mi nem tudtuk, hogy mégis hova is megyünk. Húsz perc autózás után megálltunk az Autumn Oak nevű hangulatos kis étterem előtt, ami mellesleg az egyik kedvenc vendéglőm volt.

Az idő gyorsan repült, hat óra körül jöttünk ki az étteremből. Mivel szombat este volt, megkértem apát, hadd aludjak Krisnél, és ő vonakodva bár, de beleegyezett.
Bár már tizenkilenc voltam, az volt az egyezségünk, hogy az érettségi előtt mindig elkéredzkedek, bárhova is szeretnék menni. Már úgyis csak egy hónap van hátra a vizsgáig.
Utána már úgyis a magad ura leszel, és nem lesz szükséged a szüleid állandó nyaggatására – mondta apa még pár hónapja.
Többek között ez is egy feltétele volt, hogy beleegyezzenek a felvételimbe. Eddig nem is nagyon mentem el sehova, de most nagyon akartam.

Bár jogos lenne a kérdés, hogy miért csak most került sor erre a lépésre, nem érzem cikinek, hogy nem siettük el a dolgot. Kris bármeddig hajlandó volt várni értem, és én nem éreztem, hogy felkészült lennék. A mai este azonban – más!
Merőben új és szokatlan dolgok várnak rám és hogyan tudnám emlékezetessé tenni új életem első napját, ha Kris jövő évtől nem lesz mellettem. Azt akarom, hogy részese legyen. A boldogságomnak, mindenemnek.

Kris is megdöbbent, amikor rámenősségemet érzékelte, hisz eddig még soha nem aludtam nála. Legalábbis a szüleim tudtával nem. Alkalomadtán töltöttünk együtt éjszakákat, és egyszer Kris belopózott az ablakomon, de ez volt minden. Mindössze ennyi volt köztünk a testi kontaktus, a csókokat leszámítva persze. Ilyenkor feküdtünk egymás mellett, egymást ölelésünkbe vonva, egymás szívverését hallgatva…
… De a mai nap más! Ma érzem, meg fog történni, meg kell történnie! Akarok neki valamit adni, mielőtt itt hagyom a várost. Valamit, amit nem lehet tárgyakkal helyettesíteni. És már nem akarok az érettségi bankettig várni.

Mikor hazaértünk, nem volt náluk senki. A szülei valami jótékonysági esten vettek részt, az ikrekre a nagyszülők vigyáztak. Közös megegyezés alapján birtokba vettem a fürdőszobát, s néhány perc múlva már a forró vízsugár alatt álltam. Épp a hajamat samponoztam, mikor édesen elmosolyodtam az ígéretes éjszaka elővetített képeire. Ekkor – mintegy váratlanul ördögi gondolataimra – valaki átölelt hátulról.
- Nem szóltál, hogy segítsek hajat mosni – szólt egy mély bariton a hátam mögül.
Elmosolyodtam, de hirtelen valami ismeretlen félelem fogott el – azt hittem, még van pár percem, mielőtt elindulok egy visszavonhatatlan dolog felé!
Továbbra is háttal Krisnek, higgadtságom álcáját megőrizve válaszoltam.
- Ööh… Tudod, a hajmosás eddig is kitűnően ment nélküled, gondoltam ezúttal is megbirkózok vele.
- Igen ám, de ha az ember belép a fürdőszobájába, és egy ilyen meglepően gyönyörű, meztelen nőt talál ott, az némi következményekkel szokott járni! – mondta Kris továbbra is ingerlően mély hangján.
- Mi lenne az a következmény? – fordultam felé ártatlan arcot vágva.
Ekkor tűnt fel, hogy Kris is teljesen ruhátlan és épp felém tart. Kissé belepirultam a látványba, de álltam a tekintetét. Belépett mellém a zuhanykabinba, majd oldalamon végigsimítva magának háttal fordított. Nyomott egy kis tusfürdőt a tenyerébe, és elkezdte beszappanozni a hátam. Minden egyes érintésétől kellemes borzongás futott rajtam végig, és egyre többet akartam. Keze lesiklott a fenekemre, amit jóleső sóhajjal jutalmaztam, miközben a forró vízsugár is egyre csak ingerelte érzékeny bőrömet.
Felé fordultam, és izzó vágyat láttam táncolni a szemében. Tehát már ő is ugyanannyira szeretné, mint én – állapítottam meg magamban, majd – mivel már én sem bírtam magammal, – átkaroltam a nyakát és hosszú csókot nyomtam a szájára. Nyelvünk forró táncot járt, kezünkkel egymás testét simogattuk.
- Szeretlek – lehelte nyakamba, amibe ismét beleborzongtam.
- Én is szeretlek – válaszoltam neki, elhaló hangon.

Hullámokban tört testemre a vágy és láttam, hogy Kris szeme is elhomályosult. Innen már nem volt visszaút. Kicsit megijedtem saját merészségemtől, egy pillanatra kijózanodtam, de már eszem ágában sem volt visszakozni.
Kris a csípőmnél fogva megemelt, és én átkulcsoltam lábammal a derekát. Nem törődve azzal, hogy mindketten csurom vizesek vagyunk, megindult velem a hálószobájába, majd letett az ágyra. Kissé hátrébb lépett, majd úgy mért végig, mintha először látna. És valahol tényleg így volt, most látott először teljes valómban. Ebbe a pillantásba teljesen belepirultam.
Kinyújtottam felé kezem, mire ő két lépéssel mellettem termett. Végigsimított oldalamon, hasamon, majd egyre feljebb haladt, míg el nem érte melleimet. Újabb sóhajok hagyták el ajkaimat, miközben ő elkezdte csókolgatni a nyakamat.
Óvatosan fölém kerekedett, és lábaim között megéreztem forró férfiasságát. Láthatta az ijedtséget a szemeimben, mert halkan megszólalt.
- Ne aggódj, vigyázok rád – suttogta, mire bólintottam egyet és megcsókoltam. Félresöpörte arcomra tapadó nedves tincseimet, mélyen a szemeimbe nézett, majd óvatosan, mégis határozottan belém hatolt.

Vártam a fájdalmat, de inkább csak szokatlan volt az érzés. Pár pillanatig mozdulatlanul fürkészte arcomat, majd lassan elkezdett bennem mozogni.
Eleinte kissé feszült voltam, de Kris elsuttogott bókjai, óvatos érintései és csókjai kellően ellazítottak, és én is átvettem az általa diktált ritmust és tempót.
Kicsit megemeltem a csípőm, hogy még jobban magamba tudjam fogadni, majd lábaimmal átfogtam derekát. Ujjaimmal beletúrtam félig még nedves tincseibe, majd ugyanezzel a mozdulattal közelebb húztam magamhoz, hogy megcsókolhassam.
Mellkasom egyre jobban hullámzott, ahogy fokoztuk a tempót, és egyre közelebb repítettük egymást a beteljesedés felé. Sóhajaim is egyre hangosabbak lettek, már-már sikongattam, és akkor olyat éreztem, amit addig még soha. Hirtelen őrült forróság csapott át rajtam, ha lehet még nagyobb, mint ami eddig perzselte testemet. Lehunytam szemem, mire Kris rám szólt.
- Ne! Nyisd ki a szemed, kérlek! – A hangja elég rekedt volt.
Ráemeltem még mindig homályos tekintetemet, majd elmosolyodtam, mert hangos nyögéseiből arra következtettem, hogy már ő sem bírja sokáig. Hirtelen nagy levegőt vett, minden izma megfeszült és elködösült szemekkel nézett rám. Abban a gyönyörű pillanatban mintha megállt volna az idő.

Hát, ezen is átestem. És örülök, hogy azzal az emberrel, akit ennyire nagyon szeretek, és aki viszontszeret engem. Kris rövid csókokat adott a számra, s még sokáig feküdtünk egymáson, mikor végül le akart rólam gurulni, de én nem engedtem. Karjaimmal átkulcsoltam és úgy szorítottam, mint egy fuldokló a mentőövet. Egy cseppet sem éreztem, hogy nyomna és a lelkem is annyira tele volt a kavargó érzelmeimmel, hogy nem tudtam volna elviselni, ha akár csak egy centivel is távolabb kerül tőlem.
- Szeretlek! – suttogtuk szinte egyszerre.
Már késő éjjel volt, mikor egymás karjában végül elaludtunk.

Reggel arra az érzésre ébredtem, hogy figyelnek. Kinyitottam a szemem, és Kris zöldes barna íriszeivel találtam magam szemben. Hirtelen megrohantak az éjszaka képei, mire – bár belepirultam, de – elmosolyodtam.
- Szép jó reggelt! – mondta Kris, miközben egy csókot nyomott a homlokomra. – Hogy aludtál? – nézett rám csibészesen.
- Kifejezetten jól – kacsintottam rá.

1. fejezet - Miért nem?

Még mindig meredten néztem a levélre. Egy könnycsepp kigördült a szememből, rá a lapra. Nem akartam elhinni, amit láttam. Már a boríték vékonysága is gyanús volt, de akkor még nem foglalkoztam vele.

Tisztelt Miss O’Connor!

Túljelentkezés miatt, sajnos nem áll módunkban felvenni Önt a London Academy of Musicba. Ha újra meg szeretné próbálni a felvételit, a keresztféléves oktatásra október 15-ig lehet leadni a jelentkezést.

Üdvözlettel:
Eric Hornby
Igazgató helyettes

Ezt nem hiszem el! Nem sikerült! Elutasítottak! – ilyen és ehhez hasonló gondolatok visszhangoztak a fejemben, miközben sírva borultam a párnámra. Könnyeim teljesen eláztatták a huzatot és én csak zokogtam, teljesen elkeseredve. Percekbe telt, mire úgy ahogy megnyugodtam.
Kimentem a fürdőbe, megmostam az arcom egy kis hideg vízzel, majd higgadtan is átgondoltam a dolgokat.
- Nyugodj meg, Beth! Ez még nem a világvége. Van más zeneiskola is, nem csak ez! – mire ideértem a gondolataimban, újra könnybe lábadt a szemem, de most nem engedtem magam elgyengülni. Mindig is erős voltam, nem halok bele abba, hogy nem vettek fel.

Ekkor meghallottam, hogy csengettek. Nem tudtam ki lehet az, de most nem is nagyon érdekelt, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem hallottam, hogy nyílik a szobám ajtaja. Odafordultam, és láttam, hogy legjobb barátnőm, Kyra lép be rajta, arcán sugárzó mosollyal. De ez a mosoly is csak addig tartott, míg meg nem látta vörös, kisírt szemeimet.
- Ohh.. Nem vettek fel? – kérdezte szinte suttogva. Egyből rájött, hogy mi lehet a bajom.
Én csak az ágyon fekvő levél felé böktem a fejemmel. Felvette és olvasás közben egyre szomorúbb lett a szeme.
- Jajj Beth, annyira sajnálom! – jött oda hozzám és megölelt. – Pedig te annyira jó vagy! Ha ők ezt nem vették észre, akkor meg sem érdemlik, hogy az ő iskolájukba járj!
- Köszönöm Kyra! Igazi barát vagy! – És tényleg, sokat jelentett, hogy most ott volt nekem.
- Na gyere, lemegyünk és csinálok neked egy kis teát. Az most jót fog tenni – villantott meg egy mosolyt és elkezdett kifelé húzni a szobámból.
- Jól van, menjünk – mosolyogtam rá halványan én is, és elindultam utána.

Miután Kyra elment, felmentem a szobámba és nekiálltam a házi feladatoknak. Attól mert ez nem sikerült, az élet nem állt meg, és a suliban ugyanúgy kell majd felelnem, mint eddig. Pár óra alatt mindennel végeztem.
Öt óra körül lementem a konyhába, hogy főzzek valami vacsorát a családnak, mire anyáék hazaérnek. Spagettit főztem, és pont akkor lettem vele kész, mikor hallottam, hogy apa kocsija beáll a garázsba. Mire megterítettem, már bent is voltak a házban.
- Sziasztok lányok! Ó, de jó illata van itt valaminek! – jött be apa a konyhába. – Mit főztél Kiscsibém?
- Szia apa! – adtam neki egy puszit. – Spagetti. Jó lesz?
- Tökéletes! Nah, de előbb hadd hallom! Felvettek?
- Nem sikerült – néztem szomorúan apára, aki erre megölelt és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Ne aggódj szívem! Attól, mert ők ott Londonban nem ismernek el, nekem akkor is te vagy a legtehetségesebb hegedűs a világon.
- Köszönöm apa! De ne is beszéljünk erről többet, nem akarok rá gondolni.
- Legyen, ahogy szeretnéd – kacsintott rám, majd kivonult az étkezőbe.

A vacsora mindenkinek nagyon ízlett. Nicole átvállalta a mosogatást, úgyhogy evés után rögtön felmentem a szobámba és bekapcsoltam a laptopom. Láttam, hogy Kris is fent van, úgyhogy rá is irtam.

ViolinGirl üzenete: Szia szívem!
Kris üzenete: Szia bébi! Nah, mi volt, mesélj!
ViolinGirl üzenete: Ahh, ne is kérdezd.. Elutasítottak :’(
Kris üzenete: Ohh, sajnálom. Hmm, akkor holnap kapsz majd tőlem valami szépet kárpótlásul! ;)
ViolinGirl üzenete: Igen, mit?
Kris üzenete: A-a, az meglepetés :) Még nem akartam odaadni, de... ;)
ViolinGirl üzenete: Jól van, már várom! Akkor majd holnap találkozunk. Én most azt hiszem, lefekszek aludni. Csak felnéztem, egy kicsit, hogy fent vagy-e.
Kris üzenete: Jól van bébi, aludj jól! Csók!
ViolinGirl üzenete: Jó éjt Kris! Puszi

Kikapcsoltam a gépet, gyorsan elmentem lezuhanyozni, belebújtam a rózsaszín pizsamámba és korán lefeküdtem aludni. Nem akartam többet ebből a napból. Tíz perc forgolódás után végre sikerült mély, álomtalan álomba zuhannom.

Reggel napsütésre ébredtem. Ránéztem a telefonomra, és láttam, hogy még öt percet aludhattam volna.
„De legalább ma péntek van, és holnap tovább alhatok” – gondoltam magamban, majd lassan kimásztam az ágyamból és a fürdő felé vettem az irányt. Gyorsan lezuhanyoztam, és megmostam a hajam. Amíg száradtam, törölközőben visszamentem a szobámba és kiválasztottam a szekrényemből egy fekete szűkszárú farmert, egy zöld mintás pólót és egy fekete topánkát. Felöltöztem, majd visszatértem a fürdőbe, hogy megszárítsam a hajam. Ma nem vasaltam ki, hagytam, hogy loknikban hulljon a vállamra.
A konyhában találkoztam apával és Nicole-lal.
- Szia apa! Te még itthon vagy? – kérdeztem meglepődve, miközben kitöltöttem mindenkinek egy pohár narancslevet.
- Igen, ma csak délre kell bemennem, mert akkor kezdődik a tárgyalás – nézett rám mosolyogva.
- De jó egyeseknek – szólt közbe Nicole.
- Ne panaszkodj. Ha nem mennél be, akkor nem láthatnád…
- Beth! Fogd be! – szakította félbe mondanivalómat húgom.
- Kit is akarsz látni? – nézett rá apa vigyorogva.
- Senkit. Csak Suze-t – válaszolt Nicky, miközben csúnyán nézett rám. Suze a legjobb barátnője volt.
- Értem. Hát, akkor lassan indulnotok kéne – nézett rá órájára –, ha nem akarod lekésni Suze-t – kacsintott egyet, mire Nicole fülig pirult.
- Igazad van. Gyere Nicky, menjünk.

Kris megint a suli előtt várt, de láttam rajta, hogy kicsit izgatott valami miatt. Odaléptem mellé és megcsókoltam.
- Szia Kris!
- Szia Édes! – mosolygott rám – Tegnap ígértem neked valamit – mondta sejtelmesen.
Kíváncsiságtól tágra nyílt szemekkel néztem rá, mire ő elnevette magát, és előrenyújtotta zárt tenyereit.
- Nah, melyiket választod? – kérdezte huncutul.
- Öö. Legyen a bal. – Mintha az kicsit nagyobbnak tűnt volna. És valóban a bal kezében volt az ajándékom. Amint megláttam örömkönnyek gyűltek a szemembe a meghatottságtól.
- Na, tetszik? – kérdezte úgy, mint egy kisgyerek.
- Imádom. Tedd fel, kérlek! – kértem, majd megfordultam, hogy a nyakamba akaszthassa a vékony kis ezüstláncot, amin egy hegedű medál lógott. Egyszerűen imádtam. A medált is, és Krist is, amiért ilyen figyelmes volt. Néha eltűnődtem rajta, hogy a többi focista miért nem tud ilyen normális és emberi lenni.

Aznap sem történt semmi érdekfeszítő az órákon. Angolra Kyrával együtt jártunk, és egész órán levelezgettünk, és tervezgettük a nyarat, ami már a nyakunkon volt. Együtt el akartunk menni Spanyolországba egy hétre az érettségi után, csak mi ketten csajok. Erre gyűjtöttünk már öt éve.
Az ebédszünet felmentem a zenetanáromhoz, Miss Dewsterhöz, hogy elmondjam neki, sajnos nem sikerült bekerülni. Megnyugtatott, hogy ne bánkódjak ezen, hiszen oda nagyon nehéz bejutni, és attól még lehetek jó zenész, hogy a helyi egyetemre fogok járni.
Hát igen, azért ebben is van valami jó. Legalább a családomtól és Kristől nem kell elszakadnom.
Ebéd után már csak két órám volt, ami gyorsan eltelt. Órák után kimentem kicsit a pályára, mert minden pénteken megnézem kicsit Kris edzését. Annyira nem rajongok a footballért, de ha ő eljön a koncertjeimre, annyit én is megtehetek érte, hogy péntekenként megnézem az edzéseit és elmegyek a meccsekre.

Háromra már otthon voltam és élveztem, a semmittevést. Estére megbeszéltünk Krissel egy randit, de addig még volt öt teljes órám. Azt mondta, elvisz moziba, mert kijött valami új vámpíros film. Hát, nekem nem épp a kedvenceim, de legfeljebb majd hozzábújok, ha nem tetszik, amit a vásznon látok.
Felmentem a szobámba, és elővettem a hegedűmet és a kottákat. Elkezdtem játszani az Ave Mariat, az mindig megnyugtat. Egy órán keresztül játszottam a különböző darabokat, amikor úgy gondoltam, hogy mára elég lesz.
Leültem az ágyamra, ölembe vettem a laptopom, de miután láttam, hogy senki érdemleges nincs fent msn-en, ki is kapcsoltam a gépet. Végigdőltem a párnákon és elkezdtem olvasni egy épp a kezem ügyébe akadó könyvet. Észre sem vettem és elnyomott az álom.

Este hétkor arra ébredtem, hogy csörög a mobilom. Úristen, elaludtam! Ránéztem a kijelzőre és láttam, hogy Kyra hív.
- Szia Kyra! – szóltam bele.
- Szia! Csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem, nincs-e kedved holnap elmenni vásárolgatni. Tarthatnánk egy amolyan csajos napot.
- Jó ötlet, benne vagyok. Reggel értem jössz?
- Persze, kilencre ott leszek. Szia!
- Rendben, szia! – nyomtam ki a telefont.

Nos, van háromnegyed órám elkészülni. Gyorsan lezuhanyoztam, gondosan összekötöttem a hajam, megmostam a fogam, és elkezdtem a szekrényemben valami ruha után kutatni. Végül egy barna miniszoknyára és egy fehér felsőre esett a választásom.
Mire elkészültem, már csak öt perc volt nyolcig. Lementem a nappaliba, hogy szóljak anyának, hogy moziba megyünk Krisszel.
- Jól van szívem, csak időben gyertek haza.
- Igen, anya – húztam el a számat. Még jó, hogy már tizenkilenc éves vagyok.
Ekkor hallottam, hogy egy autó megállt a ház előtt, és fél percen belül csöngettek. Kimentem Krishez és a nyakába vetettem magam.

Az este remekül telt, a film sem volt olyan borzalmas, mint amilyenre számítottam. Éjfélre már ágyban voltam.

Másnap, ígéretemhez híven elmentem Kyrával vásárolni. Elmentünk a közeli plázába, és felkészítettük a ruhatárunkat a spanyol útra. Vettünk új bikiniket, szexis ruhákat és kiegészítőket.

És akkor eljött az a délután, amikor azt hittem csak álmodok.
Két óra körül lehetett, amikor megcsörrent a telefon a nappaliban. Anya vette fel, majd felkiabált nekem, hogy engem keresnek. Lementem, és kíváncsian kérdeztem anyától, hogy ki az. Ő csak rám vigyorgott és a kezembe nyomta a kagylót.
- Tessék?
- Miss O’Connor? Jó napot kívánok! Eric Hornby vagyok.
- Üdvözlöm, miben segíthetek? – Valahogy olyan ismerős volt a neve.
- A London Academy of Music igazgató helyettese vagyok…

Prológus

Reggel fáradtan ébredtem. Homályosan pislogtam a telefonom kijelzőjére, de amint rájöttem milyen nap is van, azonnal kiment minden álom a szememből. Hiszen, ma minden megváltozhat. Mire hazaérek az iskolából, minden kiderül. Ugyanis ma érkezik meg az a bizonyos levél, mely közli, hogy felvettek-e a zeneakadémiára, vagy nem.

Egy hónapig kellett könyörögnöm a szüleimnek, hogy felvételizhessek. Tudták, hogy nagyon jól hegedülök, és van esélyem bekerülni, de nem akartak elengedni. A sulival nem lett volna semmi bajuk, csak a helyével; tudniillik elég messzire van tőlünk, legalább öt óra autóút. De én vállalnék bármit, csak vennének fel.

Ekkor eszembe jutott Kris, akivel lassan két éve, hogy összejöttünk. Ő nem örült túlzottan, hogy az ország másik felébe készülök. Sokszor összevesztünk emiatt, de végül megértette és elfogadta, hogy ez nagy lehetőség számomra. Megígértem neki, hogy minden hétvégén hazajövök majd, péntek estére már itthon is leszek. Hétköznaponként pedig minden nap beszélünk.

Ő egy helyi egyetemre készül, ahova teljes sportösztöndíjat kapott, mivel ő az iskolai csapat irányítója, és nagyon ígéretes sportoló. Kicsit bűntudatom volt miatta, hogy itt hagyom, de tudtam, hogy ez lehet életem lehetősége.

Aztán eszembe jutott, hogy még semmi sem biztos. Az sem, hogy egyáltalán bekerülök.

Gyorsan kiugrottam az ágyból, és első utam a fürdőszobába vezetett. A látványra elhúztam a számat. Vörös hajam kócosan meredezett a szélrózsa minden irányába, a szemem alatti karikák pedig tanúsították, hogy megint sokáig gyakoroltam és keveset aludtam. Gyorsan megfésülködtem, egy kis alapozóval eltüntettem a karikákat, halványan kisminkeltem magam, és lementem reggelizni. Anyáék már nem voltak otthon, húgom az asztalnál ült és müzlit evett. Csatlakoztam hozzá, majd miután végeztünk, elindultunk suliba.

Az én kocsimmal mentünk, amit még tavaly kaptam a tizennyolcadik szülinapomra. Egy gyönyörű, világoskék VW Beetle cabrio. Tíz perc alatt megérkeztünk a Newcastle High School-ba, ahol Nicole elköszönt tőlem, és elindult a barátai felé, akik hangosan kiabáltak neki. Én tovább indultam a bejárathoz, ahol Kris már várt rám.

- Helló bébi! Mizújs, mi ez a vigyor? – kérdezte és megcsókolt.

- Szia! Tudod, ma kapom meg a levelem, hogy felvettek-e a London Academy of Music-ba.

- Ja igen, a zenesuli. – Ő csak így emlegette. Láttam rajta, hogy elkomorult a hírtől, de nem mondott semmit.

- Gyere, menjünk órára – fogott kézen, és elkezdett húzni a matekterem felé.

Egész nap izgatott voltam, órákon alig figyeltem. Kris elnéző mosollyal figyelte, amikor az utolsó óráról kicsengetve szélsebesen felpattantam, nyomtam egy gyors csókot a szájára és már mentem is a kocsim felé. Nem kellett sokat várnom és már Nicole is mellettem volt. A kocsiban elmesélte milyen napja volt, és hogy megint találkozott Vele. Sose mondja meg, ki is az a srác, de mindig meghallgatom, amikor róla mesél.

Amikor hazaértünk, megnéztem a postaládát. Tele volt reklámújságokkal és levelekkel. Mindent leraktam a nappaliban a dohányzóasztalra, és kikerestem azt az egyet, amelyik csak nekem szólt.

Felsiettem a szobámba, majd levetettem magam az ágyra, és csak bámultam a borítékot. A sarokban ott volt az iskola címere, alatta az én nevem. Csak bűvöltem a szemeimmel, hátha így beleszuggerálhatom azt, amit szeretnék.

Becsuktam a szememet. Remegő kezekkel nyitottam ki a borítékot és csigalassúsággal hajtogattam szét a papírt. Mikor hirtelen ránéztem, egy pillanatra elsápadtam, majd könnyek gyűltek a szemembe.