5. fejezet - Költözködés

Kinéztem a kocsi ablakán, és tekintetemmel követtem a szakadó esőben elsuhanó tájat. Már csak két nap volt hátra az augusztusból, és mi épp Londonba tartottunk. Két autóval mentünk; apa és anya mentek elől a családi autóval – no, meg a sok cuccommal –, mi pedig Krisszel követük őket az én kicsi kocsimmal. Bár az én autómmal robogtunk épp, mégis Kris vezetett, mert szerettem, amikor ketten utaztunk, és én csak bámészkodhattam ki az ablakon.

Nicky most nem jött velünk; szerintem örül, hogy végre egyedül lehet otthon két teljes napot.

Az elmúlt napokban szinte teljesen kiürültek a szekrényeim, és ezzel egy időben egyenesen arányosan nőtt a dobozok és bőröndök száma az ágyam körül. A szobám úgy nézett ki, mintha bombát robbantottak volna benne. Csak néhány régebbi ruhadarab, és cipő maradt a szekrényeimben, amit majd itthon használhatok, amikor hazajövök, meg egy-két csinosabb darab, hátha szükségem lesz rájuk, de amúgy majdnem mindenemet magammal viszem.

Félúton járhattunk, amikor tartottunk egy kis pihenőt, de azon kívül egyszer sem álltunk meg. Minél közelebb értünk a célhoz, én annál izgatottabb lettem; Kris a combomra tette a kezét, hogy ne ugráljak már annyira.

Először csak kisebb házikókat láttunk, majd a házak egyre sűrűsödtek, nagyobbak lettek, és akkor megláttam a LONDON táblát. Még tíz kilométer volt hátra, az durván negyed óra alatt megtehető. Alig bírtam megülni a fenekemen, izegtem-mozogtam; úgy viselkedtem, mint egy ötéves. Láttam, ahogy Kris – szája sarkában bujkáló mosollyal – elnézően rám néz, mint ahogy otthon az ikrekre szokott, amikor azok rossz fát tettek a tűzre. Belegondolva, tényleg úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek… De ez ebben a pillanatban kicsit sem érdekelt.

Húsz perc elteltével fékeztünk le az impozáns épület előtt, melynek látványa még mindig lenyűgözött.

- Nem semmi – füttyentett Kris elismerően, ahogy kiszállt a kocsiból, és mellém lépett.

- Egyetértek – sóhajtottam. Még mindig alig hittem el, hogy tényleg itt lehetek, pedig volt rá egy teljes nyaram, hogy feldolgozzam. Ekkor lépett mellénk apa és anya is. Anya korábban még nem látta a sulit, hiszen ő nem volt velünk a beiratkozáskor, és most teljesen oda meg vissza volt tőle.

- Hű, Beth… Ez tényleg nagyon szép – lelkendezett.

- Ugye? Na, gyertek, szerintem vigyük fel a cuccaimat, amíg még nincsenek itt olyan sokan.

- Menjünk – szólt apa, majd kézen fogva anyut elindult a bejárat felé.

Beálltunk a titkárság előtti sorba, majd úgy húsz – várakozással töltött – perc múltán sulis térképekkel és a koleszszobám kulcsával felszerelkezve elindulhattunk a C kollégiumépület felé.

Összesen négy kollégiumi épület közül lehetett választani beiratkozáskor; a C amolyan középkategóriás, de jól felszerelt kolesz volt, és árban is egész elfogadható. A szobám a másodikon volt az ötemeletes téglaépületben. Örültem neki, hogy nem kellett olyan magasra másznunk, főleg amikor felcipeltük a négy bőröndömet, a hegedűmet, a laptopomat és a lemezjátszómat. Kicsit sok cuccom lenne? Meglehet. Még jó, hogy négyen voltunk, így két forduló alatt végeztünk is. Ha egyedül jöttem volna, azt hiszem az első utam egy csapat erős fiú felderítésére vezetett volna, arcomon ragyogó mosollyal.

Pozitívum, hogy a könyveimet már múltkor felhoztuk apával.

A szobámat egy másik lánnyal fogom megosztani, de azt még nem tudom, hogy kivel, mert még nem érkezett meg, és a múltkor sem találkoztam vele. Csak annyit tudok róla, hogy a neve Deborah Noland, és ezt az információt is csak onnan tudom, mert a neve kint volt az ajtón az enyém mellett.

Jó volt elsőnek érkezni, mert így legalább még szabadon pakolászhattam, ahova akarok. A múltkor nem nagyon volt időm felmérni a szobát, épp csak, hogy bedobáltuk a két – könyvekkel teli – dobozt, és már mentünk is tovább, intézni a papírügyeket. Most viszont volt elég időm, hogy rendesen körülnézhessek.

Ahogy beléptünk, a szemközti falat egy hatalmas ablak foglalta el, szép halványsárga függönnyel, ami éppen passzolt a szoba színéhez is. Az ablak alatt két íróasztal foglalt helyet – egymással szembe fordítva –, melyeket jobbról és balról egy-egy ágy fogott közre. Az ágyak fölött két könyvespolc volt, végükben két-két hatalmas szekrény állt – egyelőre teljesen üresen – várva, hogy roskadásig telepakolják őket.

Baloldalt volt egy másik helyiségbe nyíló ajtó, ami mögött egy nagyon szép fürdőszoba bújt meg. A C épület egész emberbarát környezettel rendelkezett, itt két szobára – tehát négy-hat főre – jutott egy fürdő helyiség.

Találomra a jobb oldali térfelet választottam, majd ledobtam az egyik bőröndöt az ágy mellé. Közben már a többiek is bevonultak utánam, és a szoba ideiglenesen katasztrófa sújtotta övezetté avanzsált, amíg a bőröndjeim tartalma szépen lassan át nem vándorolt az eddig üresen tátongó szekrényeimbe.

Délután kettőre már minden cuccom az új helyére került, utána négyen elmentünk egy kicsit sétálni, hogy együtt felfedezzük a környéket.

Bár tizenkilenc éves voltam, még nem sokszor jártam a fővárosban, ezen a részén meg főleg nem. Igazán tetszett a környék; bár zsúfolt volt, egyben mégis valahogy nyugodt. Nem volt olyan nagy hangzavar, mint a belvárosban.

Pár utcányira a sulitól, egy kis sétányon rábukkantunk egy hangulatos kis kávézóra. Anya nagyon odavan az ilyen helyekért, ezért nem mehettünk el mellette anélkül, hogy ne ittunk volna egy jó feketét – esetemben inkább egy cappuccinot –, és ne kóstoltuk volna meg a ház sütemény-specialitását.

Igazából tetszetős hely volt, belül vidám színekkel, és hangulatos zenével. Jó volt belépni, már a kinézete is valahogy feldobta az embert.

Később Krisszel elkísértük anyáékat a Hotel Bergerbe, mert itt éjszakáznak Londonban, hogy még holnap is találkozhassunk, Kris viszont visszajött velem a koleszba, és úgy terveztük, hogy az éjszakát is ott fogja tölteni. Reméltük, hogy a szobatársamnak sem lesz semmi gondja ezzel a tervünkkel.

Visszatérve a szobámhoz azt láttuk, hogy vagy hat jó erőben lévő, cuki srác mászkál ki-be, hatalmas dobozokat és bőröndöket cipelve kezükben. Magamban jót nevettem ezen, és konstatáltam, hogy új lakótársam és köztem máris véltem felfedezni valami hasonlóságot. A gondolkodásmódunkban legalábbis.

Belestünk a szobába, ahol egy pici, vékony, de annál szebb lány utasításokat adott a fiúknak, hogy mit hova tegyenek. A szemei jókedvűen csillogtak, ahogy ott ült az üres íróasztala tetején, előre-hátra lóbálta a lábát, és kacéran dirigált a srácoknak. Hosszú haja lágy hullámokban omlott a vállára, íriszei világoskékben pompáztak.

Mintha megérezte volna, hogy figyeljük – vagy csak túl jó a perifériás látása –, ránk emelte tekintetét, majd széles mosolyt villantva felénk, leugrott az asztal tetejéről, és szinte a nyakamba vetette magát.

Kissé meglepődtem ettől a hirtelen közvetlenségtől, ezért nem is nagyon figyeltem arra, amit hadarva igyekezett velem közölni.

- Ööh… ne haragudj. Megismételnéd? – nyögtem kissé zavartan. Ekkor meghallottam, hogy Kris a hátam mögött próbálja elfojtani feltörő nevetését. Szúrós szemekkel néztem rá, mire elvigyorodott, és megrántotta a vállát. Visszafordultam leendő szobatársam felé, aki az előbbinél sokkal visszafogottabban mosolygott rám, majd újra beszélni kezdett – ezúttal már emberi tempóban.

- Szia! Ne haragudj az előbbi kirohanásom miatt, de már úgy vártam, hogy megérkezz. A nevem Deborah, de hívj csak Debbie-nek – mondta, majd félszegen felém nyújtotta kezét.

- Ugyan, semmi gond, csak elsőre kicsit meglepődtem. Én Elizabeth vagyok, röviden Beth – mosolyogtam rá melegen, hogy újra feloldjam hirtelen jött zavarát, amit végtére is én okoztam az imént. – Ő pedig a barátom, Kris – mutattam be kedvesem is.

- Helló! Jól van, látom, Beth legalább jó társaságot kapott.

Debbie elpirult Kris dicsérő szavaira, és halkan kinyögött egy sziát.

- Látom, találtál magadnak néhány vállalkozó szellemű fiút, cipekedni – kuncogtam. – Remek szervezés – kacsintottam rá.

- Ja, a bátyáim nem értek rá elhozni, gondoltam keresek magamnak egy kis segítséget. De ne ácsorogjunk már itt az ajtóban, hiszen te is ugyanúgy itt laksz – mondta, és már viharzott is befelé, de közben még kiosztott pár útmutatást és utasítást segítőinek.

Krisszel leültünk az ágyamra, Debbie pedig odahúzott egy széket, és törökülésben elhelyezkedett rajta.

- Szóval... Mi a ti hangszeretek?

- Én nem vagyok zenész – tiltakozott Kris. – Én focizok.

- Akkor mit keresel itt? – csodálkozott Deb.

- Csak elkísértem az én kincsemet – ölelt át, és adott egy puszit a fejem tetejére, mire én teljesen elpirultam.

- Értem. És akkor te? – fordult mohón felém.

- Hegedülök... – mondtam, de még szinte be sem fejeztem, már fel is visított

- Víí – teljesen felvillanyozódott. – Én zongorázok és fuvolázok. Hú, majd lehetek a kíséreted, és adhatunk elő közösen darabokat. És...

Habár szerintem ez még korai, nekem is tetszett az ötlet, és lelkesedése rám is kezdett átragadni. Csillogó szemmel magyarázott tovább, mi Krisszel csak mosolyogva hallgattuk, és néha bólogattunk.

Nagyon szimpatikus lány volt; örültem, hogy egy ilyen vidám csajjal lettem összerakva, és nem egy öngyilkosjelölt emóssal, vagy valami alternatív lánnyal. Félreértés ne essék, nincs semmi bajom az ilyen emberekkel, de együtt azért nem szívesen laknék velük, főleg nem négy évig.

Nagyjából tíz perc múlva az izmos fiúk bejelentették, hogy végeztek a cipekedéssel, majd – bezsebelve az előre beígért puszijukat – el is tűntek.

Eleinte furcsa volt úgy megismerkedni egy lánnyal, hogy Kris közben ott ült mellettem, hallgatta minden szavunk, és néha közbe is szólt, de amikor láttam, hogy Debbie-t nem zavarja, engem sem érdekelt tovább. Majd ezen felbátorodva végre mertem közölni, hogy terveink szerint Kris hol is töltené az éjszakát.

- Khm... – Megköszörültem a torkom, majd kissé elpirulva Deb felé fordultam. – Izé... Tudom, hogy ez lesz az első esténk itt, és még nem is ismerjük egymást, de... Nagy gond lenne, ha Kris ma itt aludna?

- Hát... – Egy pillanatra meglepettség suhant át az arcán, de amilyen hamar jött, úgy el is tűnt. Rám vigyorgott, majd huncutul csillogó szemekkel folytatta. – Felőlem... Csak ne rosszalkodjatok itt nekem! – mondta, majd csilingelő nevetésben tört ki, melyhez – miután felocsúdtunk – mi is jókedvűen csatlakoztunk.

- Oh, ne aggódj, nem szeretjük a közönséget – mondta Kris, majd óvatosan – hogy csak én lássam – rám kacsintott. – Habár még sosem csináltam egyszerre két lánnyal. Mit szólsz? – fordult olyan komoly arccal Deb felé, hogy még én is majdnem elhittem. Hát még ő! Szegénykének akkorára nyíltak a szemei, és tátotta száját, hogy nem bírtam tovább, és kirobbant belőlem a hangos nevetés, ami után már Kris sem bírta tovább fenntartani a komolyság álarcát. – Ne haragudj, de ezt nem lehetett kihagyni – mondta, majd bocsánatkérően, de mégis vigyorogva pislogott a még mindig döbbent lakótársam felé.

- Ti olyan hülyék vagytok – csóválta meg a fejét, majd beleegyezően bólintott Kris felé, az estét illetően. – Nem bánom, maradhatsz.

- Köszi Deb! – hálálkodtam neki.

Még egy darabig beszélgettünk, de így is éjfél körül tértünk nyugovóra. Óriásikat ásítoztunk, hiszen mindannyian elfáradtunk a költözködéstől, és hamar sikerült is elaludnunk.

Másnap Krisszel korán keltünk, Debbie akkor még az igazak álmát aludta. Halkan összekészültünk, írtam Debnek egy rövid cetlit, hogy mikor jövök vissza. Na, nem mintha bármiféle beszámolási kötelezettséggel tartoztam volna neki, csak azt szerettem volna, mire visszaérek kedves szobatársam készüljön össze, és – ahogy már tegnap előre megbeszéltük – menjünk el együtt sétálni, és ismerkedjünk meg egymással kettesben is, vizslató férfiszemek nélkül.

Anyáékkal elmentünk ebédelni, majd rövid, könnyes búcsú után el is indultak haza. Hiányozni fognak, de megígértem nekik – és főleg Krisnek –, hogy minden péntek estére, de legkésőbb szombat délelőttre otthon leszek.

Visszamentem a koleszba, ahol Debbie már tűkön ülve, teljes harci díszben várt rám. Kimentünk az iskola parkjába, sétálgattunk, és be nem állt a szánk. Felfedeztük a környéket, és próbáltuk megismerni egymást, és felkészülni a közös életre.

Debbie hasonló kaliberű lány volt, mint én, gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Megtudtam, hogy ő is tizenkilenc éves, akárcsak én, és csak két hónappal idősebb nálam – ő január elsején született, míg én március negyedikén.

Londontól nem messze lakik – Swindonban –, hét éves kora óta zongorázik, és tíz éves kora óta fuvolázik. Van két bátyja és egy nővére, akivel nagyon jó kapcsolatot ápolnak, és akivel együtt szoktak vásárolgatni. Ja igen, mint kiderült, ez az egyik kedvenc elfoglaltsága, a zenélésen kívül.

Sötétedésig beszélgettünk, majd visszavonultunk a szobánkba, és korán lefeküdtünk aludni, hiszen már másnap kezdődik a suli, és nem akartunk már az első nap zombiként mutatkozni.

A gyomrom remegett, nagyon izgultam a másnap miatt, mégis gyorsan el tudtam aludni, annak ellenére, hogy a folyosóról még mindig beszűrődtek a virrasztók hangjai, akik úgy döntöttek, hogy nem hagyják elúszni a nyár utolsó éjszakáját.