4. fejezet - Hogy repül az idő...

Természetesen imáim nem találtak meghallgattatásra, és irtózatos macskajajjal ébredtem. Minden bajom volt, hirtelen azt sem tudtam, melyik a rosszabb; a lüktető fejfájásom, a szédülés, vagy az enyhe hányinger, amit éhség is tetézett.

Óvatosan felültem az ágyban, vettem pár mély lélegzetet, hogy gyomrom tartalmát biztosan bent tudjam tartani, majd imbolyogva kitámolyogtam a fürdőszobába. Amikor megláttam magam a tükörben, elkezdtem nagyon örülni, hogy este elutasítottam Kris invitálását, miszerint töltsem vele az éjszakát. Szerintem, ha így meglátott volna, azonnal kiábrándul belőlem.

Úgy néztem ki, mint egy zombi: arcom a szokásosnál is sápadtabb volt, ellenben a sötét karikákkal a szemem alatt, melyek ijesztő kontrasztot alkottak egymással. Szám teljesen kicserepesedett a sok alkoholtól, szemeim fénytelenül pásztázták félelmetesen csúf tükörképem. Hajam szénaboglya-állapotával már nem is nagyon foglalkoztam, inkább gyorsan kinyitottam a fürdőszoba szekrény tükrös ajtaját, majd pár perc kotorászás után ráleltem az olyan nagyon áhított aszpirinre. Gyorsan bekaptam egyet, majd megittam rá vagy két pohár jéghideg vizet; egy részről azért, hogy lenyugtassam még mindig háborgó gyomrom és kiszáradt ajkaim, másrészről pedig, mert nagyon szomjas voltam.

Pár percig még ücsörögtem a kád szélén a forgó világgal küzdve, majd mikor már úgy éreztem, megmaradok, visszamentem a szobámba, hogy szalonképesebbé varázsoljam magam.
Felvettem egy kényelmes, halványsárga plüss melegítőalsót, hozzá a kedvenc pólóm, amiről Garfield integetett vidáman a nagyvilágba.
Nagy nehezen megfésülködtem, eltűntettem a karikáimat egy kis alapozóval – mielőtt még drága családom szívrohamot kap, nem éppen angyali arcocskámtól –, majd lementem a konyhába.

A ház szokatlanul csendes volt, pedig már három óra is elmúlt. Nicole szobájából nem üvöltött a zene, anya nem sürgölődött a földszinten.
Körülnéztem a konyhában, amikor megpillantottam egy élénk rózsaszín cetlit a hűtőre mágnesezve.

„Apáddal és Nicole-lal elmentünk bevásárolni, négy körül jövünk. Ebéd a hűtőben.
Puszi: Anya”

Na, akkor még van egy szabad órám. Elhatároztam, hogy gyorsan megkajálok és játszok egy kicsit. Most legalább egyiküket sem fogom zavarni, és Nickyvel sem kell zene-csatát vívnunk.
Bekukkantottam a frigóba, és nagy örömömre egy hatalmas adag lasagne nézett velem farkasszemet. Imádom, ez az egyik kedvenc kajám.
Türelmetlenül dobtam be a mikróba, majd sietve ugyan, de minden falatot kiélvezve el is pusztítottam az egész tányérral.

Felbaktattam a szobámba, előkotortam a kottáimat, majd kivettem a hegedűmet a tokjából. Óvatosan végigsimítottam a testén, majd gyengéden elkezdtem rajta játszani. Először az írott hangjegyeket keltettem életre, később rögtönöztem, szívből játszottam, ami épp eszembe jutott; romantikus, lassúbb dallamokat és gyorsabb, vad ritmusokat egyaránt.
Élveztem az egyedüllétet, csak én és a hangszerem voltunk. Örömmel konstatáltam, hogy annyira elvesztem a zenélésben, hogy közben már a fejfájásom is teljesen elmúlt.

Anyáék fél ötkor értek haza. Szüleim teljesen be voltak zsongva, hogy nagyobbik lányuk nagyjából tizenöt óra múlva megy érettségizni.
Úristen! Az érettségi! Teljesen kiment a fejemből. Annyira belemerültem a zenébe, hogy nem is foglalkoztam a másnappal.
Fel akartam rohanni a szobámba, hogy még egyszer, utoljára átnézzem a tételeket, de aztán lenyugtattam magam. Bőve eleget tanultam, ez a pár óra már nem oszt, nem szoroz semmit. Sőt, az lesz a legjobb, ha inkább pihengetek, és nem is gondolok a rám váró feladatra.

Miután így megbeszéltem magammal a dolgokat, kimentem a kertbe sétálni egy kicsit. Ránéztem a cseresznyefáinkra, amiken már rózsaszínben pompáztak a kis bogyók; alattuk a virágágyásokban rózsák és liliomok virítottak. Belegondoltam, hogy már csak pár hónap, és elköltözök innen egy forgalmas nagyvárosba, ahol nem, hogy cseresznyét, de még zöldet se igen fogok látni.
De lesz ott annyi más! Időm sem lesz hiányolni a kerteket, a kertünket, annyi újdonság, érdekesség vár ott rám.

Leültem az egyik, faágra erősített hintánkra, és gyermeki lelkesedéssel hajtottam magam egyre magasabbra és magasabbra, akárcsak kiskoromban.
Jézusom! Már most nosztalgiázok… Mi lesz velem a költözés előtti napokban? – kérdeztem magamtól gondolatban, de aztán vállat vontam, és nem foglalkoztam sokáig a belső, gúnyos hangocskával. Most jól éreztem magam, és kész.

Úgy fél óra múlva kezdett lehűlni a levegő, én pedig visszaballagtam a házba. Felmentem a szobámba, hogy még vacsora előtt kikészítsem másnapra a kosztümömet, keressek egy ép harisnyát és elővegyem a kedvenc magas sarkúmat, aminek a sarkán egy hatalmas masni díszelgett.
A hatalmas gondosságot igénylő műveletet követően elvonultam a fürdőmbe egy gyors zuhany és hajmosás erejéig, majd pizsibe bújva lemásztam az emeletről egy utolsó vacsorára. Még mindig ezen a gondolatomon vigyorogtam, amikor beléptem a konyhába, ahol anyu épp kirakta nekünk a tányérokat.
- Oh, de jó kedved van. Nem izgulsz a holnap miatt? – nézett rám apa az asztal mellől.
- Hát, most már, vagy inkább még nem. Az majd holnap jön. Most még azt érzem, hogy eleget készültem és lesz, ami lesz
- Én minden esetre örülök az érettséginek – vigyorgott rám húgom apa mellől. – Nekem addig is szünet van.
- Na, várj csak! Két év múlva te is mehetsz vizsgázni – néztem rá ördögien, majd leültem közéjük.
- Jól van, inkább egyetek – tette le elénk anyu a vacsit és innentől kezdve már csak az evőeszközök csörgését lehetett hallani, ahogy a tányéroknak ütődtek.

Aznap este gyorsan elaludtam, és nem is álmodtam semmit – legalábbis nem emlékszek rá –, de reggel iszonyúan fáradtnak éreztem magam. Fél hétkor csörgött a telefonom, de úgy éreztem, mintha nem is kilenckor, hanem csak pár órával korábban feküdtem volna le.
No, igen, ez az én formám. Amikor muszáj lenne, hogy friss és fitt legyek, tuti, hogy úgy ébredek, mint egy szétázott mosogatórongy.

Gyorsan beviharzottam a fürdőszobámba, negyed óra alatt lezuhanyoztam, fogat mostam, majd nagy gondossággal megfésülködtem, és feltettem egy leheletnyi sminket. Visszasiettem a szobámba, szépen felvettem az előző este kikészített öltözékem és negyed nyolckor lementem a konyhába, hogy még egy kávét magamba döntsek, mert nem akartam állva elaludni. Amikor beléptem a konyhába, meglepő látvány tárult szemem elé: édesanyám épp palacsintákat halmozott egy tányérra, miközben dudorászott. Furcsálltam, hiszen ilyenkor már rég indulni szokott a munkába.
- Szia, anya! Hát te? – kérdeztem kíváncsian.
- Jó reggelt, kicsim – válaszolt vidáman és kitett nekem az asztalra néhány palacsintát. – Ma szabadnapos vagyok. Nem mondtam volna? – gondolkodott el.
- Én nem emlékszek rá. – Jóízűen megreggeliztem, megittam egy hatalmas adag feketét, majd felkaptam a kistáskám, elbúcsúztam anyától, és autóba pattanva elszáguldottam az iskola felé. Út közben megálltam Kyráék előtt, mert még előző nap megbeszéltük, hogy beugrok érte.
- Istenem, istenem! Meg fogok bukni – sopánkodott beszállás közben, köszönés helyett.
- Neked is szia – vigyorogtam rá. – Ugyan már, miért buknál meg? Annyit tanultunk, hogy már komolyan rosszul vagyok tőle. Ha ezek után bármelyikünk megbukna, az meg is érdemli.
- Hmm, igazad lehet, de én ettől függetlenül még nagyon félek. De te viszont mi a fenétől vagy ilyen nyugodt, mi? – ripakodott rám, de láttam, hogy a szemei mosolyogtak. Úgy tűnik, ő viccelődéssel próbálta levezetni a feszültséget.
- Nem tudom, engem is meglep, de amennyire magamat ismerem, tuti akkor talál meg a lámpaláz, amikor majd behívnak minket a terembe.
Nemsokára megérkeztünk a sulihoz, ahol már ott toporgott a fél évfolyam. Volt, aki halál nyugodtan beszélgetett a barátaival, mintha nem is érettségizni jött volna, hanem csak simán suliba, volt, aki szinte remegett a félelemtől, és azon volt, hogy még gyorsan átolvasson néhány kimaradt tételt, és volt, aki már feladta, és minden mindegy alapon ácsorgott, támasztva a falat, várva az ítélőszékre.

Nyolckor mindannyiunkat beintettek a legnagyobb előadóba, ahol már vártak ránk az egyszemélyes padok, rajtuk egy-egy tollal és a feladatlapokkal. Az érettségi elnök mondott „néhány” szót arról, hogy miért is vagyunk itt és hogy az elkövetkező öt nap mennyire rányomhatja a bélyegét az egész hátralévő életünkre.
Jézusom, ennyire azért talán nem… – gondoltam magamban.
Névsorban leültettek minket, a gyomrom öklömnyire zsugorodott és pontban fél kilenckor végre elkezdődött.


Amikor péntek délben letettem a tollat, irtózatos súly zuhant le a vállamról, és úgy éreztem egy hete akkor vettem először igazán levegőt, akkora volt a hajtás és a nyomás. Végre megvolt az összes írásbeli és szóbeli is. Az eredményeket az este hatkor kezdődő banketten tudtuk meg és a bizonyítványokat is akkor kaptuk meg.
Szép ruhába bújva átvettük az okleveleket, majd egy fergeteges bulival véget vetettünk a középiskolának.
Mindenből átmentem, csak egy négyesem lett, úgyhogy igazán büszke voltam magamra. Megérte olyan sokat tanulni.
Kyra is négyeseket és ötösöket zsebelt be, és Krisnek is egész jó lett. Egy focistához képest meg még túl jó is.

Ahogy túl voltunk a nehezén, nagyon felgyorsultak az események, szinte észre sem vettem, és már a nyár vége felé jártunk.
Az osztályunk szétszéledt. Egyesek – mint én is –, egyetemre készültek, mások elmentek dolgozni, vagy beálltak a családjaik vállalkozásába.


A spanyol utazásunk Kyrával igazán pazarra sikeredett. Két hétig voltunk külhonban, egy hetet Barcelonában, egy hetet pedig Madridban töltöttünk.
Fantasztikus volt, elsőre beleszerettem az országba is, és az ottani emberekbe, no, meg az időjárásba is, bár elsőre nehéz volt megszokni a forróságot, és furcsák voltak az esőmentes napok. Kyrával kihasználtunk minden strand nyújtotta lehetőséget, és olyannyira csoki barnán tértünk haza, hogy itthon meg sem akartak minket ismerni az ismerőseink.

Krisszel nagyon hiányoztunk egymásnak a két hét alatt, de minden este beszéltünk msn-en, napközben meg annyira el voltunk foglalva, hogy fel sem tűnt, és hipergyorsan elröpültek a napok.
Ő továbbra is szorgalmasan járt edzésekre, hogy még jobban fel tudjon készülni az egyetemre, és egy hétre elugrottak a haverjaival sátorozni.

Kyra mindegyik városban összeszedett egy-egy alkalmi pasit, akivel időnként eltűntek fürdőzni, vagy esténként bulizni. Néha én is mentem velük, de volt, hogy inkább a városban sétálgattam, fényképeztem, vagy épp ajándékokat néztem az itthoniaknak.

A hazautazás előtti este annyira jól sikerült, hogy másnap alig értük el a repülőnket, de hál’ istennek még idejében kiértünk a reptérre, Kyra egyik fiújának köszönhetően, aki kifuvarozott minket.


Itthon aztán már tényleg száguldozott velünk az idő. Hét közben eljártam dolgozni; mint évek óta minden nyáron, most is gyermekfelvigyázóként kerestem egy kis zsebpénzt. Most a költözés előtt különösen jól jött.
Hétvégente pedig kirándulni vagy strandra jártunk Krisszel, vagy bulizni mentünk a barátainkkal, vagy csak simán kipihentük magunkat.


Aztán eljött augusztus utolsó előtti hete.
Elmentünk apával beiratkozni az új suliba, elintéztünk minden papírmunkát. A nagyobb dolgaimat már most felvittük Londonba, elkezdtük berendezni az új „otthonomat”, amit majd egy másik – egyelőre még ismeretlen, de remélem, hogy rendes – lánnyal fogok megosztani. Elintéztünk mindent, így most már biztos, hogy két hét múlva hivatalosan és végérvényesen is a London Academy of Music hallgatója leszek…